Csak a szokásos

Végre valahára hosszú idő óta Lia olyan egzisztenciális válságba került, hogy sikerült előremásznom. Lehet valami abban a „folt” dologban, amiről Daniel Keyes Szép álmokat, Billy!-jében állandóan szó esik, csak persze azzal a különbséggel, hogy én nem Lia agyának sötét kis zugában kuksolok amíg ő tesz-vesz, hanem elvagyok odahaza. A Szép álmokat, Billy! egy huszonakárhány személyiségre szakadt srácról szól.

Elképesztően tetszik az ötlet, hogy csak egy lehasadt tudat vagyok. Ilyen még úgysem voltam soha, és az öröklétben bizony meg kell ragadni minden ehhez fogható lehetőséget. Mekkora poén lenne már, ha végre valaki rájönne Lia „agybajára”, és nekiállnának vizsgálgatni!
Jó, azért annyira nem lenne poén, mert ismerem már a tyúkot annyira, hogy tudjam, egy ilyen helyzetben minden erejével azon lenne, hogy csak azért is lenyomjon engem és előadja a tökéletesen jellegtelen némbert. Jobban belegondolva ebbe a szituációba, mégiscsak nagy poén lenne. Nem jár erre egy kósza agyturkász? Lehasadt személyiségnek még szórakoztatóbb lehet lenni, mint démonnak. Mondjuk Lián kívül is tök szívesen elfeküdnék most egy pszichológus szófáján. Néha elkapnak az önelemző hullámok. Csak borzasztó dolog önelemezni, ha évszázadokig magaddal vagy összezárva. Ezért örülök, hogy végre egy kis üdítő változatosságként Liával lehetek összezárva.

Ja, tudom, hogy kurva sokat rizsázok Liáról. Az a nagy helyzet, hogy bármikor bármit is mondok, ez itt bizony az ő sztorija. És nem azért az övé, mert ő írja, és mert valaha is írónő lesz belőle, balba. Persze, híres lesz meg minden… Most komolyan, ki olyan hülye, hogy hisz egy démonnak? A démonsághoz nem kell ragaszkodni. Vámpír, kísértő szellem, teljesen mindegy. Lia drágám, annyira buta vagy, hogy az nem igaz. Reménykedni azt lehet. Azt szeretem a csajban, amit az összes többi áldozatomban. A lelke legmélyén azt hiszi, hogy az övé vagyok. És ez annyira bájos! Imádom, hogy szüksége van rám, mint másnak a narkóra, és ezzel ő maga is tökéletesen tisztában van, két-három havonta tart egy mélyenszántó önvizsgálatot követő fogadalmat, hogy „most aztán leáll”.

Magam ellen beszélek. Néha kell az ilyet is. Franc fog amúgy most bájologni a csajjal, miután már hónapok óta egy picsa, mert ő most nagyon önmegvalósít. Hát, drágám, el kell hogy áruljam, nem lesz belőled semmi. Családanya az persze még lehetsz. Az aztán szép önmegvalósítás lesz. És úgyis ellopom a gyerekeid lelkét.

Igazából most reménykedik, hogy annyi faszságot mondok még, hogy mérgében végre sikerül engem hagynia a francba. Drágám, előbb fog engem Raven kinyírni, mint hogy te el tudj küldeni! Liát azért nyugtathatja a tudat, hogy ő legalább meghal egyszer, Raven pedig örökre velem ragad, akármennyire is próbálja magát kinyírni. Elszomorít, hogy néha úgy érzem, sokkal inkább magát akarja kinyírni, mint engem. Most is, hogy képbe került a démonvadász tyúk – akiről pofátlanul keveset meséltünk még nektek –, az egy dolog, hogy Raven segíteni akar neki a likvidálásomban, de legalább annyira akar végezni magával, mint velem.

Hogy mi a helyzet odahaza?

Nick még megvan, köszöni szépen, bár hülyeség volt megvernem, mert azóta egy csöppet visszafogottabban pofátlankodik. Ez persze várható volt, de nem tudok Gizinek ellenállni. Egyébként tök szar, hogy le kell írni a sztorikat, hogy hozzátok is átjusson. A hetedik fejezet vége óta annyi minden történt velem meg Nickkel, hogy fogalmam sincs, írásban mikor fogom utolérni magam. Kéne egy titkárnő. Egy rendes titkárnő, nem egy ilyen buta liba, mint Lia. Valaki olyan kéne, aki nem világmegváltó sztorit akar írni belőlem, hanem csak leírja ami történik, és csókolom. Mit kell itt cizellálni?

Akkor mi lenne, ha azon dolgoznál, nem ezen a nagy büdös semmin?

Most már nem zavar, hogy egy alig tizennégy éves sráccal játszadozom?

Kösz, hogy emlékeztetsz rá…

Annyira szép pillanatok voltak azok is, amikor Lia kiborult Nick életkorán, mondván hogy mekkora pedofil állat vagyok, meg ilyeneket nem tehetek egy kisfiúval. Kisfiú. Nick. Ugyan már!

Ne nézz így rám, túl fáradt vagyok veled vitatkozni. Különben már elkezdtem volna a „nem lesz belőled semmi” résznél. Hagylak érvényesülni.

… Aztán egy sort azon is agonizált, hogy az anyámmal miket műveltem. Na de ez egy másik történet. A lényeg az, hogy úgy az összes mindenségen Lia annyira behisztizett, hogy tényleg elkezdett dumálni a démonvadász csajjal.

Egy csajjal, basszus.

Semmi bajom nincs a nőkkel, de ezt se Lia, se Cecilia, sem a vadászka nem gondolta át. Oké, az utóbbi mentségére legyen, hogy egyelőre vajmi keveset tud rólam.

Persze, abból a szempontból logikusnak tűnik, hogy egy csávóra kapásból rámásznék, na de egy nő… Áh, gyerekek, mi lesz ebből. Nagy tudomány azért nem kell hozzá, arra még Raven is rájött, hogy tök mindegy, mi lesz, úgyis beleszeretek a csajba. A bibi csak az, hogy kezd felgyülemleni a szerelmeim száma, és azért jóból is megárt a sok. Na, már most, Gizit nem tudom kinyírni, Raven sem, szóóóóval… De még nem akarom elkiabálni, hagyok időt Nicknek. Annyira tökéletesen indult, nem lehet ilyen hamar vége! Szar dolog, hogy a szerelem ilyen múlandó, ha a képbe jön egy izgalmasabbnak ígérkező parti. Még nem akarom Nicket eldobni egy vadász gondolatáért. Olyan jó kis démon lehetne belőle. Ha nem ő lenne. És ezért imádom Nicket. Még. Nem tudom, mit érzek.

NEM ÉRZEL SEMMIT, BASZD MEG!

Hé, mi ez a nagy hevesség? Például ez az egyik izgalmas a nőkben. Meg fogom nézni a vadászkát, amikor éppen premenstruációs szindrómában szenved.

Azt nem tudom, hogy csináljam-e ki Nicket, mielőtt a csaj megpróbálkozik vele, illetve hagyjam-e neki, hogy egyáltalán próbálkozzon.

Rohadtul nem rajtad múlik, hogy próbálkozik-e.

Azt csicseregték a madarak, hogy nem valószínű, hogy immunis a fejének eltávolítására. Ravenben több potenciát látok, mint benne. Tehát ha Raven nem lenne egy rinyagép, talán még vinné is valamire. Megsemmisíteni azt nem tudna, de azért…

*másnap*

Ügyeskedhetne. De az alapvető hülyeségei miatt nem lesz rá képes. Pedig izgibb lenne, ha képes lenne rá. Azt szeretem Ravenben, hogy mikor leugrott a szikláról a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lesz belőle valami. Erre még mindig pattog. Be kell hogy lássam, tényleg igencsak jó „hős alapanyag”. Bárcsak összehoznának valami izgalmasat azzal a vadásszal!

Adamnek nagyon nem kellett volna eljátszani olvasnia a Lázálmot. Basszus, miért vannak ilyen elírásaim???

Nem elírás volt az…

Fogd be. Menőbb vagy, mint Julian, ezt akarod hallani, nem?

Persze, hogy menőbb vagyok.

És ha én azt írom, hogy Ravenék kinyírnak, akkor ki leszel nyírva. Bizonyos értelemben legalábbis.

Hát persze…

Igen.

Hümm, lássuk csak… Nagyjából ugyanannyi esélyt látok arra, hogy Ravenék bármit is tudnak kezdeni velem, mint hogy te le tudnád írni a… Hogy is fogalmaztatok? Megsemmisülésem? Hát figyelj, végül is ha sikerül, és tényleg az a nagy helyzet, ahogy azt te szereted elképzelni, akkor megspórolhatnál egy kis erőfeszítést Ravenéknek.

Adam megdöglött, vége van, ennyi volt.