All you need is love

A „Főnökasszony” nagy kegyesen a rendelkezésemre bocsátotta a gépet, amíg ő kipiheni a jajj de csodálatos kis élete fáradalmait. Tehát úgy egy fél órára. Ribanc. De úgy mindent összevetve versenyképes játszópajtás, azt el kell ismernem a cirka hónapos mosolyszünet után.

Hogy mi történt a legutóbbi bejegyzés óta? Mi volt egyáltalán a legutolsó bejegyzés? Ja, Lia. Mennyi nyüszögés! Kíváncsi vagyok, Lia mikor fog újra előbukkanni. Van benne valami, hogy szükségem van rá kiegészítőként. Profin rá tud kontrázni rinyálással a dolgaimra. Mintha csak erre találták volna ki! Ja, mert tényleg.

A legutóbbi kommentes kis eszmefuttatás után ment ám a nagy filózás, hogy most akkor ki kinek a képzeletének a szülötte, és ki szívja meg jobban, ha kicsinálja a másikat. Még fogadtunk is. Csak azóta sem derült ki, hogy ki nyert. Mindig az ilyen fogadások a legjobbak!

Sikerült nagyjából konszenzusra jutni, azaz mindenki kihasznál mindenkit. Mivel igazából ez tök felesleges rész, térjünk át valami izgalmasabbra. 

Szerelem. 

A szerelem mindig mindennél izgalmasabb. Jó, talán a legmélyebb gyűlöletnél azért nem.Ha meg a kettő egyszerre-felváltva történik, az a legnagyobb gyönyör.

Először is, Nickkel szarul állnak a dolgok. 

Volt egy béna húzása, aminek köszönhetően rendesen megcsappant iránta az érdeklődésem. Az klassz, hogy egy igazi pszichopata, csak az igazi pszichopatákkal néha az a baj, hogy igen kedvetlenek tudnak lenni a létezéssel kapcsolatban. Ha valakinek az érzelmi intelligenciája egy kőével egyenlő és még csak meg sem próbál produkálni valamit, az egy idő után rohadt unalmas. Hamarabb kiégett a gyerek, mint ha narkózott volna.

Persze, nagyon menő dolgokat művelt, még minimum három fejezet simán kijönne, de a finálé annyira kiábrándító! Én is átírhatnám valami izgisebbre a valós eseményeket, de az olyan… Mégiscsak szerettem Nicket, na. Meg még látok rá esélyt, hogy újra fellángolnak iránta az érzéseim. Egyszer.

Megnyugtatásul közlöm, hogy nem halt meg, csak már nem is igazán él. Az a nagy gond vele, hogy nem tudja felvenni Ravennel a versenyt. 

Raven ugyanis végre kezdi beváltani a hozzá fűzött reményeimet.

Az egy dolog, hogy az az általános hiedelem idehaza, hogy én aztán sosem gondolkodom vagy tervezgetek, de azért néha jól sülnek el a dolgok. Az egyértelmű volt, hogy mutatok Ravennek ezt-azt, akkor be fog pörögni, mint állat, de azt remélni sem mertem volna, hogy ilyen gyors és intenzív lesz a fejlődés.

Két év tanulgatás a világ működéséről, és meg tudott menteni valakit.

Férfiasan el kell hogy ismerjem, tényleg sikerült neki. Oké, oké, szabadkozhatok, hogy nem figyeltem oda, meg amúgy sem valami jajj de durva megsemmisítéssel próbálkoztam, csak egy sima fejletépés lett volna, de azt nem tagadhatom (dehogy nem tagadhatom, csak így sokkal klasszabb), hogy határozottan szándékomban állt végezni a démonvadász tyúkkal. Raven meg megmentette. Nem nézett ki valami húde epikusan a dolog, de a célját azt elérte.Én komolyan büszke vagyok rá! A csajnak mondjuk tök mindegy, mert így vagy úgy de úgyis annyi neki, de nem ez a lényeg.

Ravenből tényleg tökéletes játszópajtás lehet. Jobb, mint amilyen Nick lehetne. Jobb, mint amilyen Priscilla valaha is volt. (Bocs, hugi!) Ezt már kifejtettem Ravennek is, amire persze csak hevesen tiltakozott. De ha egyszer éppen ez a lényeg? Raven az idők végezetéig tiltakozni fog. És annyira romantikus, hogy az nem igaz.

Engem választott. Momentán nagyjából bármit megtehetne, de tényleg, akármilyen Mennyben szunnyadhatna, nyáladzhatna Chrissel örökkön-örökké, boldogan élhetne, boldogan létezhetne, és bármit felépíthetne, amit csak akar. Mégis engem hajkurász, mert Ő, a démonvadásszal karöltve aztán rá fog jönni, hogy hogyan lehet engem kicsinálni. Mi ez, ha nem az igaz szerelem? Erről persze az a véleménye, hogy pont az ilyen kijelentéseim miatt kell pusztulnom minden lehetséges univerzumból, vagy legalább egy olyanba zárva kuksolni, ahol csak én magam vagyok. Grr, Cica, büntess meg!

Tudom, tudom, geci egy ellenfél vagyok, hogy még csak meg sem próbálok úgy tenni, mintha apró reménysugarat látnék a vesztemre, de hát… Mondjuk a legtöbb sztoriban mindig tisztességesen kipurcannak az olyan „gonoszok”, akik teljesen biztosak a verhetetlenségükben, de gondolom azért az egyszerű kis földi életből is tapasztaltátok, hogy a „győz a jó” téma az csak egy kedves ki idea.

De legalább igazán boldog vagyok, hogy Raven azon vagy, hogy feldobja az öröklétem. Kíváncsi vagyok, hány száz év múlva fog újra apátiába süllyedni attól a kezdetektől egyértelmű ténytől, hogy az egy dolog, hogy engem nem tud megölni, de ő sem fog meghalni soha. És a soha bizony hosszú idő.

Elég csúnyán háláltam meg Chrisnek, hogy egy ilyen kincset hozott nekem össze Lucyvel. 

Ha én változtatom át Gerardot, soha de soha nem lett volna az igazi. Soha nem lett volna Raven. Mennyi soha az utóbbi bekezdésekben!

Ha eddig még nem volt elég a nyáltenger, akkor kaptok még:
És tényleg klassz a szövege.
Nothing you can say but you can learn how to play the game...It's easy!