A zene ára

Ez a novella Ivenn molyos kihívására készült, a promptért is neki jár a köszönet. :)
3820 szó, angyalos-démonos, az előzőekben felbukkant Neph főszereplésével.
- Lia

A Pokol palotájának előcsarnokában várakoztam két alacsonyrendű démonnal az oldalamon, és a zárt bronzkapun tekergő emberalakokat tanulmányoztam. Egészen új darab, kevesebb, mint száz éves, és úgy tudom, apám egy emberrel készíttette. Ez megmagyarázza, hogy miért törpült el az impozáns bejárat a kísérőim mellett. Persze nekik én is csak a térdükig értem.

Amikor megtudtam, hogy apám hívat, azonnal rohantam, félbehagyva Stuart Jennings lelkének gyötrését, aki alig élt tizenkilenc évet, de túl volt egy családi ház felgyújtásán, többtucat ember megsebesítésén és négy nő megerőszakolásán. Abból kettőt meg is ölt. Éppen a másodikat ásta volna el egy erdőben, amikor rájött, hogy a hullát már a gondosan kiválasztott helyre vonszolta, viszont az ásót a kocsiban hagyta. Visszaballagott hát a koromfekete út szélén álló autójához, és amikor nyitotta ki a csomagtartót az ásóért, egy részeg motoros keresztülhajtott a csigolyáin, a nyakát sem kímélve.

Azonnal lestoppoltam magamnak Stuart Jennings kínzását. Mindig örülök a húsz év alatti korosztálynak, van bennük valami üdítő. Szórakoztatóan nehezen fogadják, hogy tényleg a Pokolba kerültek, és rengeteg izgalmas dolgot tudnak sikoltozni arról, hogy mi a jelenlegi helyzet Földön.
Miközben én a mobiltelefonokról és a tetoválásairól faggattam, Stuart Jenningsnek újra és újra át kellett élnie, amit nevelőapja tett vele kiskorában.
Gyűjtöm a tetoválásokat, egész szép kis falam van már belőlük az Özvegyek könnye tó partján. Különösen nagy kedvenceim a járműveket ábrázoló, lehetőleg színes tintával készült alkotások. Egyszer elkezdtem a csontpiramisom mellett, szintén csontokból építeni egy űrhajóformájú tákolmányt, egész jól nézett ki, habár rajtam kívül kevesen értékelték.

Tovább olvasom!

Még mindig elvagyunk. Ami azt illeti, egyre jobban.

- Úúúúúúúúúúúúúú! – az újdonsült kis barátunk csillogó szemekkel, majd megkerül a lelkesedéstől.
- Lia. Ez egy nagy hülyeség volt – sóhajt Adam.
- Te meg ki vagy? – pislog Adamre Neph. Vagy Nephill DaMarion, ahogy volt olyan drága és bemutatkozott, de nekem egyelőre marad Neph. Mert az pont megy egy fiatal démonivadékhoz, aki amúgy úgy néz ki, mint egy angyal. Tejfölszőke haj, fekete szem.
- Nem a bébiszittered, az biztos – forgatja a szemét Adam.
- Dededede… Wow! Ez! Ez az emberek világa?
- Nem, ez Lia világa. Igaz Lia?
- Pszt, Adam!
- Lia? – pislog Neph. -  Ó, egy ember! Te jó ég, ez annyira jó! Ez zene! Igazi zene! Ez mi? És az? Te jó ég, TÉNYLEG itt vagyok!
Adam összekulcsolja maga előtt a karját.
- Kölyök, le kell hogy lohasszalak, de te bizony át lettél baszva. Ez itt nem a te bizniszed. Itt nem fogsz tudni lelkeket gyűjteni.
- De hát itt van! Meg tudom érinteni.
- Az csak Lia.
- És a zene!
- Te jó ég, ez teljesen hülye… - Adam a tenyerébe temeti az arcát.
- Amúgy te ki is vagy pontosan? -Biztos valami alacsonyrendű démon, gondolja Neph.
- Alacsonyrendű az apád fasza! – csattan fel Adam.
Neph büszkén kihúzza magát.
- Nem beszélnél így, ha tudnád, ki az apám!
- Képzeld, tudom. Lucifer. Hogyodanerohanjak! – sápítozik Adam.
Neph hátrahőköl. Ilyet még nem hallott senkitől. Soha.
- Úgyhogy mielőtt nagyon belelendülnél az apuci kicsi fiacskája vagyok szerepbe, szólok, hogy itt a faternek semmi ereje.
Naph igyekszik túltenni magát a hallotakon.
- Adam, azért csak óvatosan… - szólok közbe. - Mégiscsak Luciferről beszélünk. El tudod te képzelni, hogy mennyire szeretnék egy Lucifert? Hümm? Van fogalmad róla?
- Oké, oké – morog Adam.
Te. Jó. Ég. Iiiiiiiimádom, ahogy megadja magát!
Neph azt hiszem extázisban van.
Jó, hát tényleg át lett baszva, az tény. Majd beletörődik. Vagy nem. Őszintén szólva nem annak a beletörődik típusnak tűnik. De hát többszáz, vagy ezer évet a Pokolban töltött, hát igazán nem várhatok mást.
Teljesen megkergülve kattintgatja a lejátszási listát.

Tovább olvasom!

Egy másik Dorian arcképe

Részlet egy vagy fél éve írt irományból, abból a sztoriból, ahol Adam éppen egy tizennyolc éves srác, és a tizenöt éves fiúkája meséli az eseményeket. Megosztom, mert jelenleg túlságosan élvezem a "jé, ez tetszik" élményt...  - Lia

*

Anyám vizenyősre duzzadt szemeit vörös erek hálózták. Úgy tűnt, nem sikerült az este alatt kihevernie, hogy nem elég, hogy a fia buzi és egy perverz punkkal jár, még arról is tudok, hogy ő pedig a pszichológusommal kefél.

Ahogy beléptem az ajtón, a nyakamba akart borulni, de szerencséjére még időben kapcsolt, hogy nem igazán szoktam díjaznia az előtörő anyai ösztöneit. Tétován megállt előttem, elernyedt karjait még mindig ölelésre nyújtva, amitől úgy nézett ki, mint egy zombi.

– Annyi mindenről kell beszélnünk!  – suttogta, mintha az egyik imádott, nyálas filmje túldramatizált jelenetéből lépett volna elő.

– Mondjad – feleltem unottan, miközben lerúgtam magamról a cipőm. Szerettem volna olyan lazán és undorítóan magabiztosan mozogni, mint Adam.

– Richárd és én… – kezdett bele anyám a drága doktorom és közte folytatott viszony felnőttes megmagyarázásába.

– Ez például nem érdekel.

– Tudom, hogy felzaklat.

– Tudod? Tudsz te rólam bármit is? – Nem győztem vigyorogni azon, hogy tényleg azt képzeli, hogy egy fikarcnyit is érdekel, hogy mit csinálnak Mánfaival. Persze valószínűleg tisztában volt vele, hogy nem érdekel, csak legalább saját magának ki akarta magyarázni a dolgot.

– Tudod, hogy bármi is történjen… Kicsim, kérlek, beszélgessünk! Vannak dolgok, amiket nem mondtam el neked, mert azt hittem így könnyebb lesz, a megfelelő pillanatra vártam és vártam, és… Nem akartam, hogy ez legyen! – követte minden léptem.

– Most arról beszélsz, hogy te dugsz Mánfaival, vagy hogy én Adammel?

Az arcából a maradék szín is kifutott a kis szexuális kalandjaim említésétől.

– Ami Richard és köztem van, az… Komplikált.

– Mert? – nyúltam be a hűtőbe, és kivettem egy fasírtgolyót.

– Családja van, és… Tudom, hogy nem szabadott volna, hogy nem helyes, de…

– Igazából nem érdekel – szóltam közbe teli szájjal.

– Dorián, kérlek, egy hónapja még mindent meg tudtunk beszélni!

– Már vagy három éve dugtok Mánfaival – vontam meg a vállam.

– Richárddal mindketten tudtuk, hogy mibe bonyolódtunk. Felnőtt emberek vagyunk, de ettől még hibázhatunk. Nem akarom, hogy te ilyen fiatalon egy óriási hibát kövess el!

– Terhes legalább nem lehetek. – A fasírtot leöblítettem egy kis almalével.

– Kérlek, tudom, hogy borzasztóan jött ki ez az egész, de… Ez az Ádám nem neked való! Az ilyesmit egy anya megérzi!

– Aha. Gondolom, ha puncija lenne, nem farka, akkor eggyel kevesebb problémát okozna – támaszkodtam a konyhapultnak, és anyám szemébe meredtem. Egy ideig állt a pillantásom, aztán lesütötte a szemét.

– Nem erről van szó! Nem csak erről – helyesbített, mert még neki is feltűnt, hogy a szavai a legkevésbé sem hitelesek. – A viselkedése… Hát nem látod?

– De – vigyorogtam.

– Nem akarom, hogy többet találkozgass vele. – Szánalmas volt, ahogy megpróbált hirtelen szigorú anyára kapcsolni.

– Oké.

– Megtiltom, hogy találkozz vele!

– És azt mégis hogy csinálod?

Amíg ő egy mély és drámai lélegzetet vett, hogy kitalálja, erre mit is mondhatna, én kikerültem, és bevonultam a szobámba. Becsuktam az ajtót. Hallottam, hogy az ajtó elé sétál, de további felesleges szócséplés helyett végül inkább eloldalgott.

Tovább olvasom!

Látogatóban

Egy kislány fekszik az ágyában, egy aranyos, kicsi szobában, olyanban, amire minden kislány vágyna.

–  Szia – suttogja Adam a sarokból. Csak egy fekete árny, füst, köd, kéken kavargó tekintet.

A kislány magához húzza a plüssoroszlánját, kócos buksija szinte beleveszik a puha párnába és a plüssállatok rengetegébe.  

–  Nem akartalak megijeszteni, csak… Eltévedtem – mondja az árny fáradtan és nagyon szomorúan.

A kislány a gyöngéd hang hallatán felbátorodik, és óvatosan nyújtogatja a nyakát, hogy szemügyre vegye a váratlan vendéget.

–  Nagyon egyedül vagyok. Volt egy házam, de egy gonosz szörny elvette. – Az árny hangja alig több susogó szellőnél.

–  Milyen házad volt? – kérdezi a kislány és felkapcsolja az ágytámlára szerelt kis lámpát. Az árny nem foszlik szerte a fényre. Tehát nem szörny – állapítja meg a kislány. – Leginkább egy fiúra hasonlít. Egy eléggé sovány fiúra, akinek olyan hasszú a haja, mint egy lánynak. Persze a kislány tudja, hogy nem igazi fiú.

–  Egy kastély – mosolyodik el az árny bágyadtan.

–  Az jó! Van is az egyik könyvemben. Megnézed? – lelkendezik a kislány, felül az ágyában és az éjjeliszekrényen tornyosuló mesekönyvkupachoz nyúl.

–  Persze! – Az árny közelebb siklik, egyszerre szomorú kisfiú, magas, ravaszképű férfi, és kavargó örvény, a szeme pedig csillog, mint egy ezeroldalú kristály.

Tovább olvasom!