Egy másik Dorian arcképe

Részlet egy vagy fél éve írt irományból, abból a sztoriból, ahol Adam éppen egy tizennyolc éves srác, és a tizenöt éves fiúkája meséli az eseményeket. Megosztom, mert jelenleg túlságosan élvezem a "jé, ez tetszik" élményt...  - Lia

*

Anyám vizenyősre duzzadt szemeit vörös erek hálózták. Úgy tűnt, nem sikerült az este alatt kihevernie, hogy nem elég, hogy a fia buzi és egy perverz punkkal jár, még arról is tudok, hogy ő pedig a pszichológusommal kefél.

Ahogy beléptem az ajtón, a nyakamba akart borulni, de szerencséjére még időben kapcsolt, hogy nem igazán szoktam díjaznia az előtörő anyai ösztöneit. Tétován megállt előttem, elernyedt karjait még mindig ölelésre nyújtva, amitől úgy nézett ki, mint egy zombi.

– Annyi mindenről kell beszélnünk!  – suttogta, mintha az egyik imádott, nyálas filmje túldramatizált jelenetéből lépett volna elő.

– Mondjad – feleltem unottan, miközben lerúgtam magamról a cipőm. Szerettem volna olyan lazán és undorítóan magabiztosan mozogni, mint Adam.

– Richárd és én… – kezdett bele anyám a drága doktorom és közte folytatott viszony felnőttes megmagyarázásába.

– Ez például nem érdekel.

– Tudom, hogy felzaklat.

– Tudod? Tudsz te rólam bármit is? – Nem győztem vigyorogni azon, hogy tényleg azt képzeli, hogy egy fikarcnyit is érdekel, hogy mit csinálnak Mánfaival. Persze valószínűleg tisztában volt vele, hogy nem érdekel, csak legalább saját magának ki akarta magyarázni a dolgot.

– Tudod, hogy bármi is történjen… Kicsim, kérlek, beszélgessünk! Vannak dolgok, amiket nem mondtam el neked, mert azt hittem így könnyebb lesz, a megfelelő pillanatra vártam és vártam, és… Nem akartam, hogy ez legyen! – követte minden léptem.

– Most arról beszélsz, hogy te dugsz Mánfaival, vagy hogy én Adammel?

Az arcából a maradék szín is kifutott a kis szexuális kalandjaim említésétől.

– Ami Richard és köztem van, az… Komplikált.

– Mert? – nyúltam be a hűtőbe, és kivettem egy fasírtgolyót.

– Családja van, és… Tudom, hogy nem szabadott volna, hogy nem helyes, de…

– Igazából nem érdekel – szóltam közbe teli szájjal.

– Dorián, kérlek, egy hónapja még mindent meg tudtunk beszélni!

– Már vagy három éve dugtok Mánfaival – vontam meg a vállam.

– Richárddal mindketten tudtuk, hogy mibe bonyolódtunk. Felnőtt emberek vagyunk, de ettől még hibázhatunk. Nem akarom, hogy te ilyen fiatalon egy óriási hibát kövess el!

– Terhes legalább nem lehetek. – A fasírtot leöblítettem egy kis almalével.

– Kérlek, tudom, hogy borzasztóan jött ki ez az egész, de… Ez az Ádám nem neked való! Az ilyesmit egy anya megérzi!

– Aha. Gondolom, ha puncija lenne, nem farka, akkor eggyel kevesebb problémát okozna – támaszkodtam a konyhapultnak, és anyám szemébe meredtem. Egy ideig állt a pillantásom, aztán lesütötte a szemét.

– Nem erről van szó! Nem csak erről – helyesbített, mert még neki is feltűnt, hogy a szavai a legkevésbé sem hitelesek. – A viselkedése… Hát nem látod?

– De – vigyorogtam.

– Nem akarom, hogy többet találkozgass vele. – Szánalmas volt, ahogy megpróbált hirtelen szigorú anyára kapcsolni.

– Oké.

– Megtiltom, hogy találkozz vele!

– És azt mégis hogy csinálod?

Amíg ő egy mély és drámai lélegzetet vett, hogy kitalálja, erre mit is mondhatna, én kikerültem, és bevonultam a szobámba. Becsuktam az ajtót. Hallottam, hogy az ajtó elé sétál, de további felesleges szócséplés helyett végül inkább eloldalgott.

Elégedetten ültem az ágyam szélén. Az égvilágon semmi egyebet nem csináltam, csak ültem, és élveztem, hogy végre létezem. Megannyi kudarcba fulladt hipnózis, meditáció, agykontroll, meg faszom tudja mi után úgy éreztem, végre jó úton járok, hogy megtaláljam azt, amit egész eddig még csak keresni sem mertem. Nem kellett körbenéznem a szobámban ahhoz, hogy tudjam, mennyire jellegtelen, mennyire steril, mennyire nem élt itt senki. Eddig a legkevésbé sem érdekelt a szobám, most mégis, éppen ez az érdektelenség villanyozott fel. Lassan felálltam és ahhoz a fiókomhoz léptem, amiben anyám összegyűjtötte az összes ceruzát, festéket és minden vackot, amit összevásárolt nekem, hátha a végén művész lesz belőlem. Egy rajzterápiás próbálkozásuk után Mánfaival együtt teljesen el voltak ájulva attól, hogy micsoda tehetség szorult belém, és nem győzött minden szarral ellátni, hogy kibontakozhasson a művészetem.

Hát, most én is úgy éreztem, hogy ideje kibontakozni.

Nem mondom, hogy tizenöt éveshez méltó cselekedet volt, sőt, még egy ötévestől is nevetséges hisztériának tűnhetett volna, de valahogy ki akartam fejezni azt a pillanatot, hogy megtehetem, ami csak az eszembe jut. – Ez persze nem volt igaz, mert az is eszembe jutott, hogy az ecset végével kéne kidöfnöm anyám szemét.

Így hát fogtam az egyik fekete temperást tubust, és a sötétkék padlószőnyegre nyomtam a tartalmát. Kezembe vettem a legvastagabb ecsetet, és arra gondoltam, hogy mit festene Adam. Valószínűleg egy óriási nemi szervet. Utólag belegondolva persze ironikus, hogy a nagy művészi önkifejezésemnek a „Mit tenne Adam?” kérdéssel álltam neki.

Húztam egy függőleges vonalat a halványkék falra, az ágyam fölé.

Aztán csak álltam, és néztem az alig öt centi széles, viszont jó méteres vonalat.

Újabb kínzó üresség.

Egyszerűen nem tudtam, mi lenne az, amit ha a szoba falára kennék, magaménak érezném a helyiséget. Írjam föl a nevem, mint valami dolgozatra?

Aztán eszembe jutott a könyv, amiről Adam áradozott, hogy egy viktoriánus buzi írta, és mennyire poén, hogy akár szólhatna rólam is.

Azért nem lettem a hiperrealizmus nagymestere a nagyjából két órás munkálkodásom alatt, az anatómiai aránytalanságokról inkább ne beszéljünk, de életemben először festettem ilyen nagy felületre, és ilyen témában. Ehhez képest egész szép, bal felén csontig nyúzott arcot dobtam fel a falra, egész érzékletesen ábrázolva az inak, izmok és hús rétegeit. A jobb oldala pedig szerintem kifejezetten felismerhető önarckép lett. Anyám is igen elismerően sikoltott, amikor hosszas udvarias kopogás után végül benyitott. Sajnáltam, hogy Adam nem látott akkor. Borzasztó büszke voltam arra, hogy milyen teátrális látványt nyújthatok egy lakótelepi lakás húsz négyzetméteres szobájában, póló nélkül, színes festékkel összekenve mindenem, a teljes falat beterítő szétmarcangolt arckép előtt állva. Eredetileg feketére terveztem a művet, de hamar kifogytam a feketéből, úgyhogy azt használtam, ami csak a kezembe akadt, így a végeredmény egy pszichedelikus rémálom hatását nyújtotta.

Meg kellett volna kérnem anyámat, hogy lőjön egy fényképet.

Ehelyett anyám nyöszörgött valamit, aztán kihátrált.

Elégedetten pingáltam még egy kicsit, aztán alig fél óra múlva befutott Mánfai.

– Használtál valamilyen drogot? Őszinte választ várunk! – állt meg előttem, és igyekezett nagyon szigorúan beállni. Nem sikerült neki. Nem győztem fürdőzni a meghökkent pillantásában, ami hol a művemre, hol pedig rám vándorolt. Anyám az ajtófélfával szinte egybeolvadva, könnyes szemmel figyelte az eseményeket.

– Nem – feleltem őszintén.

– Mit jelentsen ez? – mondta a látható elképedéséhez képest viszonylag higgadtan. – Halálra rémíted édesanyádat!

– Ő vette nekem a festékeket.

– Dorián – köszörülte meg a torkát a doki. – Amit művelsz, az nem játék. Igen, mind emberek vagyunk, mi is követtünk el édesanyáddal hibákat, de ez… Dorián, ez komoly. Miért csináltad ezt?

– Kellett egy arckép.

A dilidokim arcán átfutott a megvilágosult „Ó!”.

– Miért érezted úgy, hogy egy ilyen arcképre van szükséged?

– Éljen a pszichoanalízis! – csapkodtam az ecsetem szárával a színes tenyerem. – Ebben olyan jók vagyunk! De miért kérdezel akkor is, ha tudod a választ?

– Csak nem kötelező olvasmány?

– Az ajánlott olvasmányok közt ott van.

– Régen olvastam már Oscar Wilde művét, de úgy érzem, egy kicsit sarkítva értelmezed a mondanivalóját – okoskodott.

– Nem olvastam. Csak Adam mesélte miről szól.

– Erősen kétlem, hogy azt mesélte, amiről szól.

– Felesleges egy olyan könyvről beszélgetnünk, amire egyikünk nem emlékszik, a másik meg nem is olvasta.

– Remélem, tudod, hogy ezt el kell takarítanod!

– Nem áll szándékomban – néztem a tenyeremre, és úgy forgattam rajta az ecset hegyét, mintha palettán kevergetnék. 

– Pedig kénytelen leszel.

– Miért is? – pillantottam fel újra Mánfaira.

– Mert édesanyád a szívét is kiteszi ezért a lakásért, azért, hogy olyan otthonotok legyen, amilyenben kényelmesen élhettek.

– Tizenöt éven keresztül nem éltem kényelmesen, gondoltam ideje elkezdeni.

– Megértem, hogy nehéz időszak ez neked, de…

– Komolyan nem tanítottak semmit az egyetemen arról, hogy mi a teendő egy pszichopata fiúcskával, amikor rádöbben, hogy talán mégsem olyan a világ, mint amilyennek a pici buksijába sulykolták? – Végighúztam a festékes ecsetet a homlokomon, tovább az orromon, majd kiöltöttem a nyelvem, és végignyaltam az ecset szőrét. Elképesztő drámainak képzeltem ám magam.

– Nem vagy pszichopata. Csak összezavarodott – mondta Mánfai.

– Oké, te vagy a pszichológus.

– Mégis milyen szerinted a világ? – kérdezte.

Elhallgattam. A kis eszmecserénk szempontjából nem volt nyerő húzás, de nem akartam, hogy az a csodálatos apróság, amit felfedeztem, ilyen szánalmas szájtépés közepette kerüljön nyilvánosságra. Na meg Adammel ellentétben nekem már akkor is volt annyi józan eszem, hogy ne ordítsam a pszichológusom képébe, hogy bármit megtehetek, faszikám! Mert akármilyen jól is hangzik, ez csak elméletben igaz, amíg nem vagy képes gondolkodás nélkül kettétörni az ecseted és belenyomni az orvosod torkába. E nélkül hiteltelennek éreztem a nagy szavakat.

Mánfai várt.

Szerettem volna legalább megfenyegetni, hogy megölöm.

– Hazug – vontam meg a vállam és az ajtó felé indultam.

– Hova mész? – állt el az utam.

– Csak sétálok egyet a környéken – vontam vállat. – Fürödni, basszus! Persze, majd végigflangálok így az utcán… – mutattam végig magamon, Mánfai pedig végre elállt az utamból.

A szűk kis folyosón a húgomba botlottam, aki éppen akkor ért haza az iskolából, óvatosan lépdelve, hogy kiderítse, mi a felfordulás odahaza. 

Olyat tettem, amit még soha, és azóta sem fordult elő. Lehajoltam a húgomhoz, hogy az arcunk egy szintben legyen, és átöleltem. Iskolatáskástul, mindenestül, összefestékezve a krémszínű kötött pulóverét, majd tarka tenyerem végighúztam arcocskáján, amolyan törzsi jelképet hagyva a csípős széltől hideg bőrén.

Azt hiszem Marietta még jobban le lett taglózva, mint anyám meg Mánfai, akik végignézték az alig kétmásodperces jelenetet.

Bevonultam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót, megnyitottam a csapot, és ruhástul beleültem a fürdőkádba. Mosolyogva figyeltem, ahogy a színes festék kavarog a vízben.