Vár minket egy új világ! (7.rész) - A nagy találkozás

Mint mindig, már megint igazam volt. Raven mostanság vígan parádézik a ti világotokban, annak ellenére, hogy néhány hónapja még mennyire odáig volt a dologtól, hogy ő aztán nem megy át, és egyáltalán nem is hisz a dologba. Ja, meg én vagyok az őrült. Legalább az kiderült, hogy mégse. Sajnos. Bár simán hallucinálhatjuk Ravennel ugyanazt, de az azért elég bizarr lenne, és nagyon nem lennék rá büszke.

Már tettem föl Lianne sztorijához is részeket, úgyhogy azt hiszem ideje összekötni a két történet, hogy kicsit tisztább legyen, hogy mi is történt.
Lianne egy 18 éves, magát átlagosnak mondó leányzó (mert teljesen átlagos dolog, ha az ember lánya vámpírokat hall, meg lát), aki él-hal az MCR-ért, úgyhogy igazán nem volt nehéz az általa "ismert" Gerard egyik úgymond alteregójának a fejébe férkőznie.
Ezelőtt nekem nem volt túl sok kapcsolatom Lianne-nel, azon kívül, hogy néha az ő szemével néztem körül a világban, és válaszolgattam a hülye kis kérdéseire. Jó, tudom, nem vagyok valami kedves, mindjárt el is szégyellem magam, de tényleg elég fárasztó ha nagyrészt azzal nyaggatnak, hogy most akkor miért is vagyok ilyen gonosz, és romlott, és akkor a világ is gonosz és romlott-e. Rendkívül izgalmas téma, ha nem múltál már el többszáz éves. Egyetlen előnye a csajnak Jázminnal szemben, hogy jobban néz ki, bár erős a gyanúm, hogy Lianne miattam szedett fel néhány kilót. Határozottan előnyére vált. Most lett valami nő-alakja, nem úgy néz ki mint egy botsáska.

Tehát a drága kis holló betámadta a tinédzserkorból kilépdelő leányka elméjét, hogy mintegy konkurenciakén szembe szállhasson velem a saját kis történetével, mert hát nem nézhette tétlenül, hogy én itt blogolok. Olyan kis édes mindig, amikor rátör a világmegmenthetnék. Várom már, hogy mikor fog nekem köszönetet mondani azért, hogy mindig szerzek neki valami kis programot, mielőtt megint a teljes apátiába süllyedne. Na mondjuk fogadni mernék rá, hogy ez néhány év múlva újra bekövetkezik, de legalább most megint jól szórakozik a drága. Ja, hogy ennek most nem kéne örülnöm, nemhogy még a kis sztorijukat is feltenni ide? Annak persze nem örülök, hogy nem a nálatok lévő Gerard Way tulajdon testében randalírozik, de higgyétek el nekem, megtette az afelé vezető legfontosabb lépést. Eddig is azt mondtam, hogy csak idő kérdése, most már talán egy kicsit kevesebb időé.
Fantasztikus, ahogy hullámokban törnek rá a depressziórohamok és a felhőtlen öröm attól, ahogy nézheti azt a kislányt, aki nem is a lánya. Esküszöm ez már azért elég komolyan pedofília.

Lianne mivel nem csak az MCR-ért volt oda, hanem a vámpírokért is, leginkább az Anne Rice-félékért, azonnal rákapott az Interjú a vámpírral témára, és már nem volt megállás. Nagyon eredeti, mondhatom. Egy kis kreativitás drágáim! Igazán nem ártana. Minek még egy Loius szintű szenvedés a világnak? Minek? De most teljesen komolyan. Bőven elég az is.

Arra azt hiszem felesleges kitérnünk, hogy Lianne mentálisan mennyire ép, amiért csak úgy per hecc kezd el vámpírokkal cseverészni interjúztatás céljából. Naiv a kis drágaságom. Tényleg a sok film meg az internet rontja el a fiatalságot, mert úgy ugranak bele olyan misztikus és ismeretlen dolgokba, mintha csak egy új netes alkalmazás lenne. Nem panaszkodom, az biztos! Imádom a helyzetet.

 - Én megmondtam, hogy jó buli lesz! - támadtam le Gerardot az első tökéletesen sikerült kis utazása után, amikor Lianne-nel beszélgetett, és megtárgyalták, hogy ők már pedig megírják ketten azt a fantasztikus kis sztorit, ami Gerard vámpírlétének első néhány évéről szól. Vagyis Lianne írja meg, Raven csak diktál. Ez is az én ötletem volt, hogy rohadnának meg, na de mindegy. Nem vagyok haragtartó, ahhoz túlságosan érdekel, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.
 - Ez nem buli - vágta rá Gerard, a megszokottnál kevésbé szenvedős arckifejezéssel. Biztos már megint a majdnem-lányát kukkolta. Már várom, hogy kicsit felcseperedjen, hogy én is eljátszadozhassak vele alkalomadtán.
 - Ó, dehogynem! - kacagtam. - Ez buli nekem, Lianne-nek, az olvasoknak, mindenkinek. Csak te vagy olyan elcseszett, hogy komolyan tudod venni!
 - Komolyabb, mint a röhelyes blogod!
 - Jajj csak a drága kis blogomat ne! - sápítoztam színészkedve, majd újra vigyorogva folytattam - Egy fanficnek titulált sztori? Ugyan már drágám - borzoltam meg a haját, amit csodával határos módon megmosott. Amúgy egész rendes feje lett. Naná, hogy jó benyomást akar kelteni a kis aranyos. Össze is jött neki, abban biztos vagyok. Igaz, Lianne még talán úgyis a karjaiba omlott volna, ha a három évnyi sóbányában kuksolás után toppan elé.
 - Majd meglátjuk - vonta meg a vállát.
 - Ez úgy hangzik, mint egy fogadás! - csillant fel a szemem.
 - Baszódj meg! - és otthagyott, én meg persze követtem.
Ó, az erdő.
 - Édes mostanában a természet közeliséged - vetettem a hátam egy terebélyes fa törzsének.
 - Bár megtalálnám egyszer amivel téged le lehet vakarni.
 - Már párszor megtaláltad párszor, nem? - enyhe célzás volt arra, amikor már meguntam a társaságát.
Nem felelt, csak hátat fordított nekem, mint egy sértődött kisgyerek.
 - Amúgy meg ezen az előtt kellett volna elgondolkodnod, hogy az én kis játékszeremre nyomulsz. Ja bocs, biztos őt is meg akarod menteni.
 - Ha azt sikerül megmutatnom neki, hogy mekkora fasz vagy....
 - Ó, azt majd megmutatom én! - markoltam az ágyékomba.
Raven csak fintorogv, nagyot sóhajtott, és nem volt hajlandó többet megszólalni, csak ült az erdő közepén, és bámulta a fák lombkoronáját. Hamar meguntam, úgyhogy egyelőre ennyi volt a kis csevejünk.

Raven kis meséjéből, amivel Lianne-t fárasztja, egyelőre olvashatjátok az első néhány részt, aztán szépen felrakosgatom őket ide. Na meg lelkesen kommentálom az eseményeket. 

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 7.rész

Raven:

 - Nem tudom elmagyarázni – biggyesztette le a száját Chris, mikor már az ötvenedik nagyon erősen koncentrálásom után sem történt az égvilágon semmi.

 - A picsába veled! – förmedtem rá.

 - Gee! – kapta el a vállam. - Oké, figyelj, beviszlek mondjuk a belvárosba, és figyeld meg, hogy milyen hátha úgy könnyebb lesz.

 - A belvárosba nem. Nem megyek emberek közé – morogtam.

 - Szeretnél hazamenni? Hozzánk.

 - Hozzánk – köptem a szót a legnagyobb undorral. - Az a lakás sosem lesz nekem otthon, rendben?

 - Gerard, én tényleg szeretném, ha jól éreznéd magad, ne legyél már ilyen oké? – meredt a szemembe, és egy pillanatra tényleg elhittem, hogy ezt szeretné.

 - Szeretnéd, hogy jól érezzem magam? – ordítottam újra - Akkor áruld el, hogy hogy a faszba tudok megdögleni!

 - Hát, ha kiállsz a napra minden bizonnyal elégsz – vonta meg a vállát durcásan, majd sunyi mosollyal folytatta - Bár attól függ, mennyire hatott rád az én vérem.

 - Miért is? – nyögtem.

 - Hát, mert én nem igazán égek el. Tudod. A fél-szirénség.

 - Mi a szar ez veled egyáltalán? – kiáltottam fel idegesen.
Chris a fejét csóválva, csípőre vágta a kezét:

 - Nincs kedved egy kicsit kevésbé bunkónak lenni?

 - Nincs! – vágtam rá.

 - Akkor csinálj amit akarsz – és eltűnt.

Egyedül maradtam a mólón, még mindig éhesen. A macska csak arra volt jó, hogy még inkább felébressze a vérszomjam.

Alig néhány percig lelhettem csekély örömöm a magányba, a tenger lassú hullámzására meredve. Lucy szélvészként rontott rám, kis híján átlökött a korláton.

 - Chris csak úgy itt hagyott mi? Hülye kis köcsög – vihogott, elkapta a vállam, forgott velem néhány kört, majd letaszított a fűbe, és az ölembe pattant.

 - Na nem! – próbáltam meg lelökni magamról.

 - Most mi bajod? – emelte föl a rózsaszín pöttyös kis szoknyáját. Alsónemű nem volt rajta.

 - Azt hittem undorodsz az orromtól – gúnyolódtam, miközben alig győztem elfordítani a fejem, hogy a csókjai ne találjanak célba.
 - Ja. De túl rég óta akarok veled dugni, úgyhogy gyere – az ölembe nyúlt, hogy lehúzza a sliccem. Minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön kimásznom alóla. A térdei közé szorította a csípőm.

 - Jajj ne csináld már! Nem lehetne inkább fordítva? Én jobban bírom, ha én ellenkezek. Léccííííí!

 - Fel tudod fogni a csökött agyaddal, hogy kibaszottul nincs kedvem szexelni? – Már azon voltam, hogy a rózsaszín madárfészek haját tépjem, hátha az legalább csekély hatással van rá.

 - Bezzeg Chrissel volt! – lökte le magáról a kezem, majd a fejem fölé szorította őket.

Már átfutott az agyamon, hogy mennyire röhejes lesz, hogy egy kislány fog megerőszakolni egy kikötő melletti park közepén.

 - Óóóó… - vigyorgott Lucy, majd elkapta a karom, és a lakásuk hálójában voltunk. Úgy lökött le az ágyra, hogy a fogaim összekoccantak.

 - Nézd kit hoztaaam! – sipította Lucy, Chris pedig belépett a hálóba. – Csókold meg! – parancsolta Chrisnek. Chris csak mosolyogva megvonta a vállát, és máris az ágyon termett.

Lucy újra lefogott, Chris pedig rám mászott.

*****

Lianne:

 - Most komolyan, meddig fogsz még ezzel szórakozni? – szólt közbe Adam újra. - Megdugtad mindkettőt, puszta lelkesedésből!

 - Redben – felelte Raven higgadtan.

 - Előszedjem Lucy vagy Christ, megkérdezni, hogy hogy is volt?
  Raven reakciója most már kevésbé volt higgadt.

 - Ne!

 - Akkor mesélj! – vigyorgott Adam.

 - Lefeküdtem velük. Sokszor. Nagyon sokszor. Most boldog vagy? – mondta Raven teljesen szenvtelenül.

 - Inkább vetkőzz!  - vágta rá Adam, az én szemem pedig rendesen elkerekedett.

 - Faszt! – nevetett fel Raven gúnyosan.
 - Igen, azt kapsz… - bólogatott Adam vigyorogva. Teljesen begőzölt. Azt hiszem sosem akartam ilyen elborult aggyal látni a saját szobám kellős közepén, mégsem tettem semmit, csak bámultam a két vámpírt.

 - Hagyjál engem békén, oké? – próbálkozott Raven, mintha Adamnél (pláne ilyen állapotban) használna a szép szó. Ennek ellenére védekezésképpen egészen a sarokba csúsztam a székkel, pedig az aztán legalább annyit segített, mint Raven szavai.

 - Kizárt. Akarlak – Adam ajkai olyan mosolyra húzódtak, hogyha felém fordul ilyen tekintettel, menten elolvadtam volna a széken.

 - Na, ez meg most éppen hogy jött rád? – sóhajtott Raven.

 - Nem tudom. De kurvára megduglak – Adam szeme úgy villogott, mit a macskáé a sötétben.

 - Tudod ezt a játékot már nem így játsszák! – ugrott el Raven Adam támadása elől, én meg csak elhűlve bámultam, ahogy Adam a tulajdon ágyamra teperte Ravent.

 - Tudom, hogy te is akarod! – suttogta Adam erotikusan.

 - Én inkább visszatérnék a történetre… - motyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy attól érzem magam nagyobb zavarba ha nézem őket, vagy ha lángoló arccal elfordulok.

 - Aha, persze... – vigyorgott rám Adam. Nenene, csak ezt a vigyort ne!

 - Elaludtam, és csak másnap alkonyatkor ébredtem fel - próbálta Raven folytatni a történetét, de Adam azonnal közbekotyogott.

 - Nem értem mit cirkuszoltok, ha ezt itt és most mindenki akarja. Édes hármas, na?

 - Nem akarhatod ezt végignézni! – nézett rám Raven újra segítségkérően.

 - Nem csak nézni, igaz Lia?

 - Ne csináljátok már ezt velem! – nyögtem, és képtelen voltam levenni róluk a tekintetem. Túl tökéletesen mutatnak együtt.
 - Akkor csak lazíts, oké? – mondta Adam ijesztően szelíden, miközben végighúzta Raven mellkasán az ujját, és feltűrte az ingjét. - Csak hagyd, hogy sodorjon magával az élvezet!

 - Rendezzétek ezt le ketten! – vágtam rá.

 - És nem akarsz erről is beszámolni? – bökött Adam Ravenre.

 - Nem! Adam! Megígértem Ravennek, hogy ez az ő sztorija lesz!

 - Hát az övé is! Bekussolok, ha most ezt leírod. Ígérem – pislogott Adam, mintha az ígéret betartásairól lenne híres.
Idegesen Ravenre pillantottam. Oké, lehet hogy inkább volt elgondolkodó a pillantásom, mint ideges…
 - Mi? – meredt rám Raven megbotránkozva. - Ne nézz így rám! Elment az eszed?

Nem akartam nyersen kimondani, hogy Adam már úgy is annyiszor megdugta Ravent, hogy eggyel több vagy kevesebb már igazán nem sokat számít.
Adam röhögve lefordult Ravenről.

 - Köszönöm! – kiabált rám Raven, de olyan dühvel, hogy komolyan megijesztett. - Ez igazán kedves tőled! – majd szó szerint eltűnt.

 - Ó, a hisztis ribanc! – nevetett Adam, majd sajnálkozva rám pillantott – Veled akkor majd máskor - és ő is köddé vált. 

Tovább olvasom!

Van Helsing - kritika, vámpír szemmel

Megnéztem a Van Helsing című fimet, mert mégiscsak bővítenem kell az ismereteimet a nálatok lévő vámpír filmek terén. A kis moziesthez Raven is csatlakozott hozzám, amit egyáltalán nem bántam, mert mindig szórakoztatóbb társaságban filmet nézni, mint magányosan.

Amit kiemelnék, hogy meglepett a vámpír-ábrázolás, mert még igen csekély számú vámpíros filmet láttam nálatok, és abból is az egyik szériában csillognak... Szóval ez a démonszerű dolog, a technikailag vicces megvalósítás ellenére is tetszett. Most nézzünk két képet:

Na nem mondom, hogy úgy nézek ki, ha átváltozom, mint a bal oldali, mert akkor szerintem nincs az az isten, amiért belém szeressetek. De az biztos, hogy valamivel közelebb állok az eféle "démonszerű" lényekhez, mint a jobb oldalon látható valamihez. Azt azért kihangsúlyozom, hogy nem vagyok ronda, mivel tudom, hogy nálatok is úgy megy, hogy ami "ronda", az sokkal könnyebben tekinthető gonosznak, mint ami az általános nézetek szerint "szép". De azért a csillogást még ennek függvényében sem vállalnám be.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 1.rész

Adam:
Na, akkor kezdjünk bele. Vagyis folytassuk, bár az előző nagyon csak bevezető volt.
Ebben a részben még csak szóhoz jutni sem hagytak. Szemetek. Na, de most kiélem magam.

- Hogy véget vessek nyomorúságos életemnek, leugrottam több ezer méter magasságból - folytatta Gerard. - Ekkor jött Lucy és Chris, hogy a saját szórakozásukra vámpírrá tegyenek engem. Nem tudom, hogyan találtak rám a szakadékban, előre megtervezték-e a dolgot, de nem is érdekelt.
Amikor magamhoz tértem, a hófehér plafont, és a két vámpír vigyorát láttam magam előtt. Ahogy Chris fölém hajolt, a lámpafényben arany koszorúként hullott előre a göndör haja. Lucynál már más volt a helyzet, még mindig egy feltupírozott rózsaszín madárfészekre hasonlított a hajkoronája.

Na igen, Lucy néha tényleg elég brutálisan tud kinézni. amúgy azóta amióta ez történt, fél oldalt kopaszra borotválta, másik oldalon meg majdnem derékig ér, és zöld. Csak mert "trendi".  

Azonnal föl akartam ülni, de megmozdulni sem bírtam. Egyszerre éreztem úgy, hogy megfulladok, a szívem leáll, elhányom, és összepiszkítom magam. Egyik sem következett be, de nem is múlt az állapot. A fejem lüktetett a kérdésektől. Hol vagyok? Miért vagyok itt? Miért vannak itt ezek? Leugrottam. Leugrottam a szikláról. Nem estem volna le? Nem emlékszem! Amikor zuhantam…
 - Jól vagy? – csendült fel Lucy idegesítően kislányos hangja, ezzel minden gondolatomat kiűzve a fejemből.
Még a nyakamat sem tudtam megmozdítani, az egyetlen, amire egyelőre képes voltam, a szemem mozgatása, és attól is csak újabb hányinger tört rám. Minden egyes pislogásnál forgott velem minden.
 - Lehet, hogy a hangszálai is sérültek? – nyújtotta előre Chris a karjait, és a nyakam köré fonta az ujjait. Azt hittem, meg akar fojtani, de a feltűnt, hogy egyáltalán nem hiányzik a levegő.  Egy szót sem szóltam, igaz nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá.
Nem féltem. Félelem az volt, amikor Adam a karmai közt tartotta az öcsémet vagy ott voltunk anyámnál, és bármelyik percben megölhette volna a szeretteimet. Most csak ideges voltam. Miért vagyok itt? –újra ez járt a fejemben - Nekem halottnak kéne lennem, és lenni bárhol, de nem itt.

Ó, hiszti, hiszti! Amúgy még mindig le van ragadva a "kinyírom a barátaid dolognál", sőt! Mivel látta, hogy nálatok élnek és virulnak a kis barátai, megint nagyon fellelkesült saját maga marcangolásában. Mindig vicces nézni. Pláne, hogy én tehetek az egészről. Azért bírom Gerardot, mert mindig emlékeztet rá, hogy milyen fantasztikusan sikerült miszlikbe törnöm a kis lelkét. Az életéről már nem is beszélve. Bár ez ügyben mint olvashattátok Chisék nagyobb szerepet vállaltak. 

 - Jó mi? – nevetett Chris az eredménytelen fojtogatás után.– Legalább érzed?
A nyelvem is probléma nélkül mozgott a számban. Ekkor tűnt fel, hogy egy darab első fogam sincs. Gyorsan végigsiklottam nyelvemmel az ínyemen. Alig maradt néhány rágófog. Biztosra vehettem, hogy a két kis sátánfajzat tudja mi történt pontosan.
Minden erőmet össze kellett szednem ahhoz, hogy megköszörüljem a torkom:
 - Mi… tö… - nyögtem, de meg is akadtam, annyira esetlennek éreztem magam fogak nélkül. Lucy és Chris még közelebb hajoltak hozzám, hogy hallják a nyöszörgésem.
 - Mi történt velem? – kérdeztem, mint valami fogak nélküli vénember.
 - Ezaaaaz!!! – visított Lucy, és kétszer megfordult a tengelye körül, kezével a feje fölött hadonászva.  – Legalább beszélni tud! – tapsolt, majd újra fölém hajolt, és megcsókolt. El akartam lökni magamról, de a karjaim továbbra sem engedelmeskedtek.
 - Vámpír lettél – közölte Chris vigyorogva, miközben megpróbálta lefejtegetni rólam Lucyt, aki erőszakosan tolta le a nyelvét a torkomon.
Az elmém azonnal tiltakozott: Nem! Nem lettem vámpír! Itt fekszem, és meg sem bírok mozdulni! Meghaltam. Meg kellett halnom! És ez a purgatórium! Annak kell lennie!

Hányhatok? 

Hamar rájöttem, hogy ezek ketten, Adammel ellentétben, nem tudnak gondolatot olvasni, különben már mindenre lelkesen válaszolnának ahelyett, hogy érdeklődve figyelik arcom legkisebb rezdüléseit is.
 - Chrissel csináltunk! – hadonászott Lucy kettőjük között. – Tuti azért nem tudsz még mozogni, mert szarul vannak a csontjaid!
 - Jó nagyot estél… - kuncogott Chris, aki időközben ellépett mellőlem, így csak a plafonon megjelenő árnyakból tudtam, hogy merre mozoghat.
 - És meghaltál! – vihogott Lucy. – Csak mi föltámasztottunk! Állat, mi?
Nem, nem, nem. Lehet, hogy valójában le sem ugrottam. Vagy leugrottam, és valahogy túléltem, de kómába estem, és most képzelődöm. Vagy… vagy meghaltam és ezek felélesztettek. NEM! Nem lehetek vámpír! – el nem tudjátok képzelni, mennyire próbáltam magam erről meggyőzni.
 - Mondj valamiiiit! – ráncigálta Lucy a karom, amiből az égvilágon semmit sem éreztem, csak láttam a petyhüdt kezem. – Lécciii! Annyit dolgoztunk veled! Nem is örülsz, hogy vámpír lettél?
- Nem tudok mozogni! – suttogtam, mert úgy tűnt őket ez egyáltalán nem izgatja. Akkor nem vágytam arra, hogy meggyógyítsanak, nem vágytam semmire, csak arra, hogy legyen vége a rémálomnak.
 - Hát persze, hogy nem tudsz! – kacagott Lucy. – Szana-szét törted magad! Néhány perc, és magától összenőnek majd a csontjaid, aztán minden okés lesz!
A következő pillanatban nagyot fordult velem a világ, és egy barna fa ajtót láttam magam előtt, fejjel lefelé. Csak lassan tudtam kikövetkeztetni, hogy Chris a hátam és a térdeim alá nyúlva felemelt, a fejem pedig hátracsuklott. Átrakott valami alacsonyabbra, a fejemet pedig megtámasztotta, hogy félig üljek. Most már a plafonom és a két vámpír fején kívül láthattam, hogy anyaszült meztelen vagyok, és - a berendezésből ítélve – egy hotelszobában.
A következő pillanatban Chris lovagló ülésben ráült a lábaimra.
 - Hát, egyelőre ennek is annyi… - markolta meg a férfiasságom.
 - Szerintem tök vicces! – toppant mellénk Lucy, és már megint a kezeimet rángatta. – Olyan, mint egy rongybaba!
Lucy fogta a kézfejem, majd benyomta a hüvelykujjam a számba.
 - Nézd hogy cumizik! – vihogott, majd vadul felcsillant a szeme. - Tényleg cumizni azt tud Úúúúú! Tényleg! Föléd mászok, és kinyalsz, oké? – Egyáltalán nem várt válaszra, kibújt a fekete rövidnadrágjából, és a fejemre dobta.

Lucy aztán öntudatos kiscsaj! Csak ne kelljen vele negyed óránál többet eltölteni, mert még engem is kiüt a guta. Nincs elviselhetetlenebb egy nimfomániás, tinédzser agyi szinten megragadt nőszemélynél. Bár ez így nem is hangzik igazán rosszul... Pedig Lucy esetében az.

Akármennyire is magatehetetlen voltam, azt hajtogattam magamba, hogy ezt nem tehetik meg velem, de persze rájöttem, hogy amíg ilyen állapotban vagyok, azt csinálnak velem, amihez csak kedvük van. Na nem mintha ez annyira különbözött volna attól, amit az utóbbi hónapokban átéltem.
 - Már mit nem! Velem kezd! – szólalt meg Chris, én pedig semmit sem láttam a fekete anyagon keresztül.
 - Úgy volt, hogy édes hármas! – vágta rá Lucy.
 - De nem tud mozogni! – elkerült a szemem elől a ruhadarab, viszont Chris férfiasságával találtam szembe magam. Lucy arrébb lökte Christ. Lucyn sem volt már alsónemű, és fölül is csak egy Hello Kitty-s, csillogós top.
 - MENJETEK A KULVA ANÁTOKBA! – ordítottam, ami fogak nélkül annyira szánalmasan hangzott, hogy Lucy és Chris felhagyott a háborúzással, és a hasukat fogva könnyesre röhögték magukat.  
Sajnos ez nem tartott elég sokáig.

Azért azt megnéztem volna, ahogy Gerard fogak nélkül szenved. Irtó mókás lehetett. Igazából így visszagondolva kicsit bánom, hogy akkor éppen tudomást se voltam hajlandó venni a kicsi holló vámpírságáról. Franc se gondolta volna, hogy ekkora poén lesz.

Tovább olvasom!