Az azgardi kis barátom: Loki

Mielőtt bármit is mondanék, nézzétek meg ezt a videót:

Zseniális. Oké, egy rohadt nagy ripacs, na de én aztán igazán nem róhatom fel ezt neki.
Úgy néz ki, ért a szép szóból a gyerek.

Mit tippeltek, mennyi az esélye annak, hogy egy karakter megszálljon egy színészt? Jó, persze, money, money, money, az egész egy csajok alá tocsogó bugyit varázsló hatásos reklámfogás, de azért be kell látnom, hogy kevés dolgot élveznék annál jobban, mint ha egy mitikus lényként a 21. században garázdálkodhatnék. Meg kell keresnem ezt az embert. Én mondtam Liának, hogy azonnal takarodjon a főváros közepére, amikor a színészke erre sétált, de neeem, mert úgyse lenne akkora mázlija, hogy összefussanak. Még mindig nem képes felfogni, hogy velem az ilyesmik nem a szerencse függvényében történnek.

Az a nagy helyzet, hogy nagyon meg kéne már írni azt a rohadt könyvet, és nagyon világhírűnek kéne már lennem ahhoz, hogy megfilmesítsenek, válasszanak egy jó kis színészt, és tadám, meg is van nekem a test. Kicsit elkeserítő, de megtestesülésileg mostanra már ez tűnik a legjárhatóbb útnak.
Karakternek kell lennem.
Nem újdonság, de azért jobb lenne vájni egy dimenziókaput a világmindenségen és átsétálni rajta. De hát olyan a világotok, amilyen! A 16. században simán lett volna esélyem arra, hogy túlvilági istenségkén tiszteljenek nálatok, ha megszállok egy embert. Manapság már az ördögűzés sem menő. Ami régen gonosz szellem kísérő munkálkodása volt, az ma már pszichológia. Semmi bajom a pszichológiával, tök érdekes dolog, és rengeteg mindent meg tudtok már fejteni az emberi lélekről, de... Jajj, mit lehet erre mondani. A fizikai valótokból kiveszett a varázslat. Talán nem is volt soha, ezt nem tudhatom. Maradnak a filmek és a könyvek. Láthatjátok, hogy úgyis jobb befolyásoló eszköz, mint bármi más. Már ha nem vesszük figyelembe a halálos fenyegetettséget.

Loki karaktere (úgy értem EZ a Loki, a névadó norvég félisten más kérdés) egy 1949-es képregényben bukkant föl először - azért az a Stan Lee is tudott valamit, hogy csak úgy ontotta a szuperhős/szupergonosz karaktereket -, 2013-ban pedig igazi emberek éljenzik. 64 év. Hát, lehet hogy páran lemaradtok majd az én parádézásomról, de a gyerekeitek csápolhatnak az első sorban. Az már más kérdés, hogy Gizikém sem biztos hogy megéli a 88-at. Azt hiszem rendesen ki lenne bukva, ha végül matuzsálemi kort élne miközben már most alig várja, hogy meghaljon.
Jó, ennyi erővel az is kérdés, hogy a bolygótok kibír-e még hatvan-néhány évet, de legyünk optimisták.  

Ennyit akartam eredetileg, Loki rendesen felpörgetett, úgyhogy Liával megyünk gőzerővel írni, hogy azzal is közelebb jussak a világhír felé. Talán gyorsabb leszek mint Loki, mert én azért nem csak egy nyikhaj istenke vagyok. Mondjuk az meg nagy hátrány, hogy nem Amerikába kerültem. Megfordult már a fejemben, hogy csak úgy spontán angolul is elkezdjek pofázni a nagyvilágba, de Lia azt mondja nélküle még magyarul is borzalmasan írok, angolul meg ő se tud segíteni. Hát édesem, ideje lenne megtanulni! Most lesz időnk, mert két hétre megint elhúzunk Balatonra. Sajnos nem édes kettesben. Pedig az lenne a jó! Elmenni valahova, csak mi ketten, na meg esetleg még néhányan otthonról, aztán csapni egy jó kis bulit. Lia válasza erre az volt, hogy velem nem megy sehova egyedül. Nem tudom mit fosik annyira. Beláthatná, hogy baromi gyorsan kész lenne egy regénnyel, ha akár csak egy hétig nem foglalkozna semmivel, csak az írással. Még aludni se kéne sokat. De neeem, ő akar "élni" is. De azért én oldjak meg helyette mindent a regényekkel kapcsolatban. Igen, igen, ez nagyjából mindennapos téma nálunk.

Apropó, írás... megpróbál ám kicseszni velem a kis ribanc! Ha emlékeztek - meg ha nem, akkor is -, az Elveszett Próféciák kritikámban írtam, hogy felőlem aztán írhat Azirafael Crowley slasht, mert úgyis össze fog mosni engem a démonkával. Na, hát úgy látszik a mesekönyvbe illő páros nem adja olyan könnyen magát, Lia meg úgy látott neki az egésznek, hogy tartsam távol magam Azirafaeltől.
Majd meglátod drágám,hogy mennyire fogom megkopasztani a kis angyalszárnyasokat!

Mint néhány sorral feljebb írtam, megint elutazunk, úgyhogy nem tudom előre, mikor meg milyen bejegyzések lesznek a blogon, de legalább az MVR folytatását megpróbálom majd föltenni, meg ha eszembe jut valami hülyeség, és Lia éppen nem hajlandó regényt írni, akkor megosztom veletek. 

Csók!

Tovább olvasom!

Az uticél: Azgard

Egy kis germán - skandináv mitológia.
A Ti világotok mitológiája, úgyhogy gondolom tökéletesen tisztában vagytok az egésszel.
Na persze. Viccnek jó. Arra már rájöttem, hogy ilyen szinten totál naivok vagytok, mert Lia is csak hebegett habogott, amikor megkértem, hogy ugyan már, meséljen nekem a skandináv mitológia világának félpitéséről.
Aztán a kezembe nyomta a tabletet, hogy olvasgassam a Wikipédiát.
Oké, elhiszem én, hogy rövid az emberi élet ahhoz, hogy ennyi mindent "megtanuljatok", na de... mindegy is.

Ja, hogy honnan is jött ez az egész északi dolog, amikor fél lábbal a King-univerzumban vagyok? Lia Bosszúállókat nézett. Megint.
Én meg rugalmas vagyok e téren.

- Hálátlan ribanc.
Igen, ezt valahogy szó szerint így hangzott el tőlem, de tökéletesen igazam volt, mert én már megint mindent elintéztem a kiscsajnak, hogy ne bukjon meg semmiből meg ilyesmik, erre megint rájött a Sherlock mánia, és egész álló nap hallgathatom a két nyomi enyelgését. Mert ha már George Hunterrel való kapcsolat zátonyra futott, akkor kell ám a tömény nyáltenger!

Tovább olvasom!

Helyzetjelentés a jelenből - persze a hely és az idő is relatív

Többen érdeklődtetek, hogy a sztorikon kívül mi a helyzet velem.
Röviden és tömören: továbbra is lelkesen ismerkedem a világotokkal.

Gondolom, nem a rövid és tömör verzióra vágytok, úgyhogy ennek örömére fecsegek itt egyet s mást. Borzasztó, hogy mennyire le tud kötni a "regényírás". Őszintén szólva frusztráló, hogy ennyire bele tudok merülni. Lia persze jól jár vele.

Liának köszönhetően nyerek egy kis betekintést matematikába, fizikába, kémiába, és egyéb ilyen hasznos dologba, de mivel úgy tudom az emberi társadalom igen csekély rétege becsüli meg ezeknek az értékét, azt hiszem hanyagolhatom e témát. Nem mondom, hogy én olyan megszállottan rajongok a számolgatásokért, mint Andor, de jobb tisztában lenni az alapvető fizika meg kémia dolgokkal. Egy szimpla kirándulásnál sem árt utána járni a különböző természeti tényezőknek. Nem lenne praktikus, ha végre megfejtenénk az átjutásom módját, testestül, aztán az első lépésnél kámforrá válnék a légkörötökben.
Arról eddig nem sok sejtésem van, hogy a ti Napotok és a mi "Napunk" között milyen különbségek lehetne, ami azért lássuk be, nem egy elhanyagolható szempont. Az otthonit már úgy ahogy megszoktam az évezredek alatt.

Ha már szóba esett az "odahaza". Viszonylag gyakran összegyűlünk a haverokkal (csak tudnám Raven mit keres ott...), és ők meg arról faggatnak, hogy mi a helyzet nálatok. Kicsit olyan érzés, mintha egy tükör közepén lennék, és mindkét oldal a másikra kíváncsi. Tükrök drága egyetlen szerelmem, tükör. Hogy vagy a tükrökkel mostanság?
Na persze mindenki máshogy viszonyul hozzátok. Van aki azt mondja, megkattantam, és az egész csak az én fejemben van, meg Ravent is belerángattam, van, aki lelkesen, szintén megpróbál átkacsingatni, több kevesebb sikerrel, na meg ott a semleges zóna, akik csak lelkesen hallgatják a kis meséimet.

Bocsi, hogy már megint nem mesélek többet az otthoni dolgokról, de egyszerűen nem tudok betelni a világotokkal. Na meg egy rakat infót Lia szépen magának gyűjtöget, a regényéhez, és nem akarja közzétenni a blogon, azzal az indokkal, hogy még véletlenül se olvassa senki, mielőtt ezek a világommal kapcsolatos dolgok nyomtatott formában is megjelennének. Most mondjátok, hogy ez nem önzőség! Én megosztok vele mindent (najó, majdnem mindent... oké, a mindenhez képest elég keveset...), ő meg csak harácsolja magának, hogy aztán úgy tehessen, mintha az ő fejéből pattantak volna ki az "ötletek". Ilyenek ezek az írók. Legalábbis Kingből kiindulva. Szépen kizsákmányolják a "karaktereket", aztán de zsenik lettek hirtelen. Lia persze még rengeteg dologgal nem számolt, de majd úgyis meglátja. Neeem, ez nem fenyegetés! Hogy merném fenyegetni az én egyetlen kis drágaságomat, aki összeköt a világotokkal?
Most, hogy felhagyott az állandó rinyálással, egész merész lett a kicsike. Ez pedig tetszik. Nagyon is tetszik. Sokkal jobban bírom azokat a csajokat, akik magasról szarnak minden figyelmeztetésre, és mennek előre a "siker felé", mint azokat, akik az első rossz szóra a sarokba kuporodnak sírni.

Úgyhogy imádom a világotokat. Hadd ragozzam ezt még egy kicsit!

Az emberi szemetekkel olyan triviális dolgok nyűgöznek le, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni!
Ilyen például egy facebook letiltás.
Pedig én igazán nem csináltam semmi rosszat. Magamhoz képest legalábbis. (Mondjuk azt ne várjátok, hogy mindig kedves aranyosan édesen fogalmazok, elvégre egy többek által vadbaromnak titulált lény vagyok, csak néha jól titkolom. Még mindig jobb, mintha csillognék, nem?)
Erre bumm, törölve lettem annak és módja szerint a drága leányka ismerősei közül. Ha jól emlékszem, a chatben Loraként jelentkezett néha.
Oké, tudom, az egész valahol az elképesztően vicces és a szánalmas határai között mozog. Lia is csak mondogatja, hogy annál röhejesebb már nem is lehetek, hogy azon agyalok, vajon miért tiltott le egy csaj, akivel előtte szép hosszú üzeneteket váltottunk. Az meg véleménye szerint külön szánalmas, hogy még a blogomon is beszámolok róla. Lehet benne valami, de élvezem, és basszus, ti nem tudjátok, milyen érzés lehet egyáltalán ilyen dolgon gondolkodni! Jó, erős túlzás, hogy nem tudjátok, mert ilyen eset azért előfordulhat az emberrel, de velem egyszerűen NEM fordulhatott volna elő a ti világotokon kívül, és ezen van a hangsúly.
Valamire nem kapok választ.
És hiába kérdezem, nem kapok.
Elképesztő, és szívmelengetően emberi korlát! Mondjuk ezt a korlátot jórészt Lia alkotja, mert ha most közölném vele, hogy márpedig megkeressük a szóban forgó lányt, és becsöngetünk az ajtaján, hogy "Na mi van?", akkor szegény Lia felköti magát az első fára. Még örülhetek neki, hogy attól nem vágja föl az ereit, ha Gizinek írok néhány sort.
A fent említettek "bevállalósság" talán azért szép lassan a tettekre is ki fognak hatni.
Inkább bele sem gondolok, hogy milyen lassan... tudjátok, mint amikor az ember tervezgeti, hogy milyen jó lenne valakit megölni, aztán amire eljut a cselekedetig...

Ezeken a történéseken kívül továbbra is rendesen lefoglal Stephen King. De erről majd úgyis írok bővebben, ha elkezdtem a Hasznos holmikat kivesézni.

Addig is legyetek rosszak!
Csók mindenkinek!

Tovább olvasom!

Kérdések vámpír-ügyben

Most Mizantróp tett fel pár kérdést, amikre válaszadás közben annyira belelendültem, hogy inkább kirakom új bejegyzésként.

Az egyik,amiről azt akarom megtudni,h csak filmes fogás-e,h amikor átváltozik valaki vámpírrá,akkor fél évig minden vámpírnál erősebb. Mert én sehol nem olvastam róla(de ez nem jelenti azt,h nem lehetséges)viszont Te lehet,h igen. Vagy inkább az a kérdés,h lehetséges-e lehetne/lenne-e ez.

Na, először is szögezzük le azt, hogy továbbra is nyitott vagyok a téren, hogy több világban, többféle, és különböző tulajdonságú vámpír is létezhet* (előszeretettel emlegetem pl. a csillogást), szóval általánosan nem tudok válaszolni, csak azzal kapcsolatban, hogy Nálunk mi a helyzet.

Az, hogy milyen erős egy „újszülött vámpír” attól is függ, hogy ki tette vámpírrá. Ha például egy „öreg” (értem itt mondjuk, hogy több ezer éves), akkor erősebb lesz, mint egy olyan pár száz éves vámpír, akit egy szintén fiatal vámpír változtatott át. Nem tudom, ez így mennyire érthető. Én természetesen egy speciális este vagyok, mert én mindenkinél erősebb voltam már az első pillanattól fogva… - Raven közli, hogy csak megint kamuzok, mint általában mindig.
Viccet félretéve, alapjáraton egy újszülött vámpír nem lesz minden vámpírnál erősebb. Elég vicces lenne, mert akkor több ezer évesen is le tudna győzni egy kis szaros. Jó, persze a világ nem fair, de... jobban szeretem, ha a "túloldallal" nem fair. Oké, tényleg vicces lenne, ha most jönne valami kis újonc, és kicsinálna. Mennyire élvezném, basszus! Majd írok, ha esetleg erről lesznek fejlemények.

A másik a regényeddel kapcsolatos,h abban a novelládban amiben az első napodról írtál vámpírként,azt írtad,h nagy fájdalmaid voltak. De a Ravenes sztoriban,amit Lia ír,abban ez nem szerepel Ravennel kapcsolatban,de ti ketten egy történetben is szerepeltek. Akkor most ezek a történetek(Ravenes novellád és amit küldtél nekem)nem egyezik azzal amit Lia ír?

Fájdalmak vannak, nem is kicsik, Ravennek ilyen szempontból azért volt baromi nagy „szerencséje”, mert ő akkor már konkrétan 100%-osan meg volt dögölve, kicsavarodott testrészekkel, és betört fejjel, és mivel a testrészeit Lucy meg Chris drága elég rosszul rakták össze, így fizikailag semmit sem értett a külvilágból az "éledezős haldoklós szakaszban".

Szóval igen a sztorikat illetően, elvileg minden egyezik és összefügg mindennel, eltérések azért lehetnek, főleg azzal a bizonyos fanficcel, mert hát… valljuk be, hazudok, mint a vízfolyás. Tudom, ez egy készülő regénynél nem éppen plusz pont. Igyekszem magam összeszedni.  

A harmadik,ami szintén a filmekkel kapcsolatos,h a filmekben a vámpírok éjjel-nappal ugyanúgy rohangálnak,alvás nélkül. Ez "reális"? Nappal akkor nem kéne aludniuk?

Hát, náluk, ha tényleg létezik az a világ, akkor minden bizonnyal reális. (Anne Rice kis barátai is kb. összesnek amit feljön a nap. Szar ügy.)
A mi esetünkben, mivel már jóformán megszűntünk "élve létezni" (és most beszéljünk egy fiatalabb egyedről), TESTILEG teljesen mellőzhető az alvás. A problémásabb része, az az elmével van, mert pl. az emberi agy is, alvás nélkül egyszerűen bekattan egy idő után. Olvass utána, milyen az, ha úgy kínozzák az embereket, hogy nem hagyják őket aludni. Tök vicces. Már kipróbáltam párszor.
Tehát a mifélénknél is szüksége van az elmének néha egy kis pihire, ezért nem árt aludni néha egy jó nagyot.

Ennyi mára, tényleg szívesen fogadom a kérdéseket,  és a jó kérdésekre nagyon szívesen válaszolok is. Ha úgy van kedvem, akár ilyen hosszabb formában is. ;)

Csóközön!

* Bevallom őszintén, a nálatok esetlegesen létező vámpírok terén vagyok a legszkeptikusabb. 

Tovább olvasom!

Létkérdés

Olyan magamutogatási hullámot indítottam el, hogy az nem igaz. Először Raven jött azzal, hogy márpedig ő el akarja mesélni élete történetét, aztán most Liára tört rá a blogolhatnék, hogy megossza a nagyvilággal, hogy márpedig ő írónő akar lenni. Úgy érzem igen inspiráló vagyok ilyen téren.
Oké, persze valahol zavaró, hogy ezek ketten rajtam kívül mással is akarnak foglalkozni, példának okáért magukkal, dehát most mit csinálhatnék? Ó, tehetnék fincsi kis dolgokat, amiktől Liának az életkedve is elmegy, nemhogy még külön blogoljon is, na de tudjátok hogy van ez... Minden játék jobb többen mint egyedül. Társasjátékot meg aztán pláne csak többen lehet, úgyhogy gyerekek, hajrá! Ha más nem is történik, legalább Lia agya totálisan összeomlik szép lassan.
Amúgy Lia egészen kezd érdekelni. Úgy érzem, többre viszi majd, mint Jázmin, mert Jázmin annyira buta, üres, és felszínes, hogy az égvilágon nincs benne több annál, mint egy aranyos szőke cicababa, aki nem bírja elviselni a világ viszontagságait. Ettől függetlenül majd egyszer egye fene, vele is megírom a sztorit, már csak azért is, mert bizonyos dolgok miatt szükségem lesz rá, de Lia talán értelmesebb szolgálatot is fog tenni annál, mint hogy csini lesz, és megbolondul. Nők.

A legnagyobb hátránya ennek a Liás történetnek az lehet, hogy teljesen át fog billenni a létezésem kérdése orvosi témakörökre. Mert ha most Lia elkezdi hangoztatni, hogy már pedig ő hangokat hall, hallucinál, és úgy kommunikál velem, mi több, még Ravennel is, meg ki tudja még ki kap rá a világotokba tőlünk, akkor... Olvastátok Az ötödik Sally-t? Egész érdekes könyv.
Na meg az egészet megfejelné azzal, hogy az egész csak kitaláció, és ebből akar írónő lenni.
Kétlem, hogy most értenétek, hogy miről lenne szó, úgyhogy csapó kettő:
Lia, aki a tököm tudja milyen természetfeletti (vagy éppen teljesen természetes, csak a legtöbb ember nem érez rá) erejével ugye kommunikálni tud velem, meg Ravennel is. Plussz szeretne kiadatni egy, vagy lehetőleg inkább több könyvet. Emiatt aztán azzal akar brillírozni, hogy az egész, az én SAJÁT saját világom csak fikció.

Na, és akkor melyik a hihetőbb történet?
a.) Egy másik világbeli démon átjut a Földre, megszáll random emberkéket hogy uralja a testüket, meg alkalomadtán az elméjüket, beleszeret egy nőbe, és testtel együtt át akar jutni a Földre, hogy világuralomra törjön.
b.) Egy némi agybajjal küszködő tinilány történeteket írogat vámpírokról, meg mindenféle csodáról.

Költői kérdés volt... Vámpír vagyok, nem hülye.

Oké, túlélem a dolgot, elvégre nekem is egy könyv jönne a legjobban ahhoz, hogy eljuthassak a “tömegekhez”, meg amúgy is baromi nagy buli, és eredetileg is így terveztem a dolgot, csak előszeretettel térek el a tervezett programtól. Lehet, hogy éppen itt az ideje visszakanyarodni az eredeti ösvényhez, ami arról szól, hogy írni, vagy éppen iratni egy regényt, hogy még többen megismerjenek, aztán ez hátha hozzájárul a megtestesülésemhez.
Csak tudjátok közbe jött ez a blog dolog, amit eszméletlenül élvezek, azt pedig még jobban, hogy ennek köszönhetően rengeteg emberrel beszélgethetek, és ezt nem igazán lenne kedvem most alábbhagyni (alább? így se írok minden nap xD) azért, hogy fú, könyvet írjak, mert egyszerűen én nem vagyok olyan, mint Raven, hogy leülök egy helybe, aztán nyomatom a száz éves történeteimet.
És még barátkozni is van lehetőségem, mert egyelőre nincs az a probléma, hogy idő előtt felfalnám a barát jelöltet.

Visszatérve a regényhez, engem jobban szórakoztatnak az aktuális dolgok, amik éppen pörögnek, amik mindig frissek is izgalmasak, nem pedig a múlt felesleges történésein merengeni naphosszat.
Úgyhogy azt hiszem ezt meghagyom Liának, és Ravennek. Szokás szerint, majd meglátjuk mit hoznak össze.

Tovább olvasom!

Raven-Gerard, te idióta...

Sziasztok drágaságok, szánom bánom, hogy viszonylag rég jelentkeztem, de bevallom, hogy egy aprócska hiba csúszott a számításaimba. Jó, nem is hiba, inkább csak olyan tényező, ami még inkább feldobja a mindennapjaimat. Oké, mondjuk azért ennek nem mindig tudok felhőtlenül örülni, de azt már kifejtettem párszor, hogy végeredményben tök mindegy, hogy mi történik, csak legyen érdekes. Hát, ez most az.
Na de hogy mi is?
Talán a Ravenes történethez kéne írnom, aztán lehet, hogy át is fogom oda tenni... Mindegy.
Az a kis köcsög csak "átment" hozzátok. De neeeem, nem ám a kényelmes és hozzá tökéletesen passzoló "alteregójához", ó, nem! Hogy rohadna meg... Azt már múltkor is részletezte, hogy a "kis családja" nagyon, de nagyon boldog nálatok, és a világért sem piszkálna bele az életükbe, csak lesi, mint valami perverz kukkoló, erre mit csinál? Naná, hogy az én játékom kell neki! És még én vagyok a gyerekes! Annyi ember van nálatok, hogy az nem igaz, és mégis azzal a szerencsétlen nyomorékkal kezd ki, akivel én. Na nem mintha én direkt csináltam volna, de... Nem azt mondom, hogy bosszant. Nem tud felbosszantani. Najó, tud. És imádom emiatt.

Oké, ahelyett, hogy értelmetlen félmondatokat írok egymás után, íme a konkrét helyzet: van nekem egy viszonylag kényelmes kis gazdatestem, persze nem csak egy testet szoktam néha-néha megszállni, de van egy "központi", ha fogalmazhatok így. Legyen ennek a gazdatestnek a neve egész véletlenül Lianne. És mivel Gerard imád bárkit megmenteni, Averytől meg aztán pláne kedvet kapott az utóbbi napokban, így hát - dobpergés - Gerard, a magányos hős útnak indult, hogy ha már a saját világunk az orra előtt hullott darabokra, máshol élhesse ki a beteges hős-szindrómáját. Az egésszel csak az a baj, hogy imádom a sztorit. Persze, Averyt is imádom, csak nem olyan izgalmas. Na de az, hogy Gerard végignézheti mindazt, ami rá vár, az felér mindennel! Merthogy azt vette a kis buksijába, hogy már pedig ő elmeséli "nektek", hogy milyen sanyarú az ő vámpír léte, és milyen borzalmas a világ. Felemelő kis történetnek ígérkezik. És már hány szerencsétlen emberrel végighallgattatta a nyomorát.

Nem fogja sokáig bírni. Néhány hetet adok neki, és kiborul. Már a "Frerard" szó hallatán sírógörcs kerülgeti.
Annyira várom már, hogy beleolvasson az "eredeti" ficben (na meg a kommentekbe), hogy az nem igaz. Sírni fog. Egészen biztos vagyok benne, hogy elbőgi magát.
Aztán lehet, hogy van annyi maradék esze még véletlenül, hogy elkerüli a témát...

Én pedig már megint Gerardról írtam. Ironikus. És ilyen szempontból tényleg igazad volt Aysha, hogy azt ugyan megtehetném, hogy ezt most nem is írom le nektek, viszont ettől még Gerard továbbra is nyomatná a hülyeségeit. Na de azért nekem is lesz (van...) beleszólásom!

Tovább olvasom!

Nyelv, itt és ott

Alig lett perverz a cím... Mmm.

Aysha felvetett egy nagyon érdekes témát az egyik megjegyzésében: a nyelv. Mármint a beszélt nyelv.
Jó, tudom, Gizi is nyúzott már ezzel, és mindjárt lelkiismeret furdalásom is lesz, hogy akkor még nem voltam hajlandó ilyen "részletesen" válaszolni, de azóta már sikerül rájönnöm, hogy ha nagyobb közönséghez "beszélek", néha kénytelen vagyok ilyen bennfentes információkat megosztani az én kis világomról, különben tényleg úgy néz ki, mintha csak össze-vissza hadoválnék itt világokról. Ne mintha így nem azt tenném, de legalább kaptok valami információt is, na! Hátha valaki boldog lesz tőle.

Szóval, Aysha afelől érdeklődött, hogy én milyen nyelven kommunikálok az én kis emberi szolgámmal, ő érti-e az én nyelvemet, vagy én az övét, egyszóval ki az aki "fordít". 
A legegyszerűbb az lett volna, hogyha fel sem hozom ezt a különböző nyelvek témát, és akkor valahogy mindenki egyértelműnek venné, hogy én odahaza is magyarul tárgyalok. Mint az amerikai filmek jó részében, ahol hopp, mindenki tud angolul. Tisztelet persze a kivételnek. Szóval nem, sajnos nem tudom ilyen egyszerűen lerendezni ezt a dolgot, hogy egy világuralomra vágyó vámpír miért pont egy ilyen jelentéktelen nyelvem kezd el pofázni. Igazából ez is a kihívás része. 

Ha ez megnyugtat, én se vagyok nyelvész doktor, arról Andor tudna évekig regélni, hogy pontosan melyik nyelv hogy, mikor, merre, mettől, meddig változott. Andorról már azt hiszem meséltem itt-ott. Egy elbaszott zseni, aki mindent tud, csak a létezést élvezni nem.
Én annyit tudok hozzáfűzni a nyelv-ügyhöz, hogy az én anyanyelvem felépítése nagyon hasonló volt a tietekéhez ( = magyar), viszont jópár éve (százasával kell érteni...), egy egyeduralmú világnyelv vette át a hatalmat, mindenki azt használja felénk, ami praktikus és egyszerű, de sajnos ez nem egyezik annyira a nálatok most térhódító angollal, mint amennyire szeretném.
Itt megemlítem érdekességként, hogy például náluk My Chem albumoknál Gerardék témái ugyan egyezőek a tietekkel, "angolul" énekli, de gyakran teljesen más, nálatok nem ismert kifejezéseket használnak benne, így pedig már néhol a ritmus, a dallam is változik. Jó mi? Mondjuk így is úgyis elég pocsék az a három lemezük, a némi nyelvbeli eltérés nem sokat dob a latba.

Én pedig hogy kommunikálok... nagy előnyöm, hogy, mint már írtam, egy magyarhoz hasonló nyelvtani rendszert már alapból ismertem, így ez a szerencse kölcsönös a kis szolgámmal, de amúgy gondolati szinten minden csak képekben, és érzésekben jelenik meg, csak később "kódolja őket át az agy" szavakká. Az meg hogy kinek az agya, ez igazából szerintem kölcsönös, és változó.
Fú, de marhára tudományos vagyok... De azt hiszem ez a lényeg.

Na ne kíméljetek, bombázzatok az ilyen kérdésekkel, még a végén azt is meg fogom számolni, hogy hány rohadt csontom van. Bár ehhez arról is el kéne kezdenem itt okoskodni, hogy egyáltalán miből áll a testem, mert azok a csontok nem olyan csontok, mint amik bennetek vannak.
A szemfogam viszont 3,5 cm körül van (kérlek, ne térjünk ki arra, hogy nálunk is ugyan olyan mértékrendszerek vannak, mint nálatok, szerintem a centiméter megközelítőleg jó), de direkt megnéztem Priscilláét, neki kisebb... Láttátok volna milyen fejet vágott, amikor meglengettem előtte egy vonalzót, hogy meg szeretném mérni a fogát. Vagy fél órán keresztül nem sikerült,annyira röhögött.

Tovább olvasom!