Időtlenül

Adam látványos belépő gyanánt egy laza mozdulattal eltávolította Eugene fejét a nyakáról.

Raven nem akarta elveszíteni Eugene-t. Rajongott érte, megszállottan figyelte minden egyes mozdulatát. Nem csoda, hiszen Eugene egy bizonyos ponton Raven teremtményévé vált, még ha Raven nem is volt ezt hajlandó elfogadni.

Raven már egyszer visszahozta Eugene-t az életbe, miután Nick poénból démonná változtatta a srácot. Nem is akárhogy történt a dolog. Mivel nincs ellenszer arra, ha egyszer már valaki démonná változott, Raven egy igen kreatív módját választotta a problémamegoldásnak. És úgy gondolta, ezt Adammel szemben is meg tudja most csinálni.

Raven egy pillanatig sem hezitált, miután Eugene élettelen – és nem mellesleg fejetlen – teste a földre zuhant. Csak gondol egyet, és valahogy úgy, mint ahogy teleportálásnál helyet tud változtatni, most újra abban a pillanatban állt, ahol Adam berobbant a szobába, és éppen készült kivégezni Eugene-t.

Időutazás?

Nem vagyok benne biztos. Viszont nem tudom, mi más szóval illethetném, ha egyszer időt utazott. De ez más. Ez olyan, mint az írás. Mintha csak újraírna egy mondatot.

Eugene-nek fel sem tűnt. Se Nicknek, se Chrisnek, se senkinek az ég egy adta világon. Kivéve persze Adamnek, aki olyan egységben van Caligóval, talán ő maga Caligo, hogy naná, hogy azon nyomban szemet szúr neki, ha valaki belepiszkál a dolgokba. Kiváltképp, ha az a valaki Raven.

– Ó, most már így játszunk! – vigyorgott Adam olyan kéjesen, mintha Raven minimum túlfűtött erotikával ledobta volna a pólóját.  – Úgyis meg akartam hálálni valamivel azt a fantasztikus élményt, amit neked köszönhetek. Igaz, először egy jó kis dugásra gondoltam, de ez így sokkal viccesebb lesz!

A szoba eltűnt körülük, helyette széles folyosón álltak. Egy stadion kihalt folyosóján, szemben egy két szárnyas, fém ajtóval, ami fölött a zöld EXIT tábla világított.

Raven elfordult az ajtótól, mire a folyosó sötétségbe borult.

Ez több volt, mint deja vu.

– Megadtad nekem, amire a legjobban vágytam – csevegett Adam. –  A világ, az összes világ legcsodálatosabb lányát. Fogadd ezt viszonzásul – tárta szét a karját színpadiasan. – Csak neked, csak tőlem!  Vampires will never hurt you – suttogta Raven fülébe. Adott egy gyors puszit az arcára, majd köddé vált.

Nem, ez nem történhet meg – dübörgött Raven fejében. A falnak tántorodott.

Persze hogy gondolt erre, hogy ne gondolt volna! Számtalanszor megfordult a fejében, mióta először forgatta vissza az időt. Vagy valami olyasmi. Tudta, hogy végeredményben semmit sem számít, hogy egy másodperc, egy hét, vagy éppen száz év.  De sosem csinálta volna meg. Hogy miért nem? Úgy gondolta, képtelen lenne elviselni. Másrészt pedig azzal mentegetőzött, hogy úgysem hagynám. Nem ismer még eléggé. Vagy talán jobban ismer engem, mint én saját magam.

Úgy állt a folyosó közepén, mint egy UFO akit most pottyantottak le az égből. Bár nagyjából így is nézett ki a helyzet.

– Gerard, baszod! Ellógtad az egész VIP partit! Hány karton cigit szívtál te el? – harsogta valaki a folyosó túlvégéről.

– Állj! – üvöltött föl Raven, és közel állt ahhoz, hogy a földre roskadjon. Ezt nem csinálhatja meg vele. Ezt nem. Ezt nem, ezt nem, ezt nem! Raven a hűs fehér, műanyag falburkolatnak nyomta a homlokát, közvetlenül egy koncertet hirdető plakát mellé.

– Mi a szar van? – az előbbi hang gazdája megszaporázta a lépteit a folyosón.

– Ne gyere közelebb! – nyögte Raven. Nem akarta látni. Nem akarta tudni. A nevére sem emlékezett. Egy névre ugyan emlékezett, de már nem volt benne biztos, hogy kit takar az a név. Egy homályos arckép maradt csak az emlékeiben, és azt is megkérdőjelezte, hogy ezek valóban az ő emlékei-e.

– Mi a fasz van? – kapta el a vállát a srác és megpróbálta magával szembe rántani Ravent. Raven a másik oldalra lendült.

Vissza kell mennie, most.

Most. 

Szinte már dulakodni kezdtek, miközben Raven fejében két gondolat marcangolta egymást. Az egyik a már előbb is említett „vissza kell mennie”, a másik pedig „csak egy pillantás”.

Hogy emlékezzen.

Legyen egy arc, amihez az érzést tudja társítani.

De jobb lesz, ha lesz egy arc?

Ez az egész csak Adam…

Csak Adam?

Nem bírta tovább. Az arca már így is szemben volt a másikéval, csak ki kellett nyitnia a szemét.

Megtette.

Aztán elsírta magát.

– Ugye nem… – nyögte a srác rémülettel vegyes dühvel.

Raven a falnak vágta a hátát, és leroskadt a linóleum burkolatra. Ordítani akart. Aztán inkább vett egy mély lélegzetet.

A vele szemben álló srác sem volt sokkal jobb állapotban, mint Raven, bár rajta inkább az látszott, hogy legszívesebben megütné Ravent. Vagy azt, akinek Ravent gondolja.

– Baszd meg! – csattant fel a srác. – Egy kurva éve tiszta voltál, mi a faszért kellett… ! Baszd meg, oké? Na, gyerünk befelé!

– Egy hülye kérdés... – motyogta Raven és újra a srácra emelte a tekintetét. – Hogy hívnak?

A srác a szemét forgatta, és a karjánál fogva megpróbálta felrángatni Ravent a földről.

– Nem! – tiltakozott Raven, és azon kapta magát, hogy semmivel sem erősebb a másiknál. – Nem mehetek be. Nem akarom látni. Nem akarom tudni. Ez az egész… Oké. Csak egy kicsit… Hadd gondolkodjak!

– Csak tessék! – tárta szét a karját a srác megadóan és a szemközti falnak támaszkodott.

Neki ez a valóság. Hogy lehet neki ez valóság? Hogyan? Adam… Adam világában van? Vagy senkinek sincs világa? Létezik? Ez a srác létezik? Ez a srác az öccse? Hogy? Ez a múlt? De akkor mi van a saját idejével? Hol van Adam? Akkor most itt is létezik Adam? Vagy ez egy teljesen alternatív univerzum? Ha elmegy, eltűnik? Ez a világ eddig is létezett? Miért, miért, miért?

Vissza kell mennie.

Csak rá kell gondolnia, és ennyi.

Csak akarnia kell, hogy ott legyen, és ott is lesz.

Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Hogy nem gondolt erre? Persze, hogy gondolt erre. Ez a lényeg. Ez a csapda. Adam úgy akarja félrerakni őt, ahogy ő rakta félre Adamet. Mennyi idő telhetett el? Alig fél év alatt Adam lánya túllépte a tizenhatot. Amíg ő itt ül, addig…

Vissza kell mennie.

Most.

Minden másodperc akár egy évszázad is lehet.

De akkor soha többé nem látja az öccsét.

De ha ez csak illúzió, akkor mit számít?

Adam egy illúzióból hazavitte a nagyon is hús-vér lányát.

Ha most fogná és hazavinné az öccsét?

Haza?

– LSD? – csendült fel a srác hangja újra. – Kurva szarul nézel ki, csak szólok. A többit majd ha túl vagy rajta.

– Mikey? – suttogta Raven.

– Hm? – vonta föl a srác a szemöldökét.

– Miattam fog anyánk meghalni.

– Igen, már húsz éve ezt mondogatja ő is.

– Ha itt hagylak, te sem fogsz tovább létezni? Hogy lehet itt ez az egész? – fakadt ki Raven.

– Mondd, hogy csak LSD! – morogta Mikey.

– Lehet több száz évnyi trippem? – nevetett fel Raven szenvedve. – A rohadt életbe, ez annyira tökéletes lenne! Hallod, Adam? Több száz évnyi! Istenem! Ja, nincs olyanom. Mikey. Mindjárt békén hagylak. Tényleg. Csak… Eugene. Meg az a lány. Naná, hogy nem akarja, hogy ott legyek. Tudja, hogy meg tudnám…

Meg tudná váltani a világot.

Most tényleg.

Erre ide veti a testvére elé. A réges-rég meghalt testévre elé.

– Adam, te fasz!

– Adam, mint a technikus srác? – próbálkozott Mikey valami értelmet gyömöszölni bátyja szavaiba.

– Az a helyzet, hogy egy részem rohadtul nem akar visszamenni! Álszentség? Hogy mindig azt mondogattam, hogy meg akarok halni. Van jogom meggondolni magam, nem?

– Persze, hogy van – bólogatott Mikey.

– Annyira hiányoztál! Meg anya is. Meg mindenki. Minden elvettek tőlem. Ha választhatnál, hogy megmentheted a világot, vagy… Vagy csak békésen… Tudod. Elvenném a lányt. Itt. Én, egy lányt! A lány! Adam nem akarja, hogy a közelében legyek! Ez az egész csak neki jó! Nem lehetek ilyen naiv...

Amíg itt szenvedek, már lehet, hogy el is telt száz év.

Már lehet, hogy mindegy.

Bár Adam esetében pont ott telt gyorsabban az idő, szóval lehet, hogy alig pár másodperc telt el Caligóban. Akkor meg nem mindegy? Itt maradhat tizenöt évet, és ott csak fél év fog eltelni. Persze hogy Adam mire képes fél év alatt… De ha csak egy napot marad, az talán csak néhány perc.

Meg tudja csinálni. Akkor miért ül még itt?

Igazán megérdemelne egy kis…

Adam hozta ide, úgyhogy ez az egész minden lehet, csak jó nem.

– Mi a szart csináljak? – emelte tekintetét a plafonra.

– Például fetrenghetnél a hotelben is. A többiek gondolom már leléptek.

– Szadista állat vagy, ugye tudod? Élvezed, mi? És ha itt maradok, mit csinálsz? Mi lesz a nagy történeteddel? Mi van, ha nem érdekel a csaj? – vitatkozott Raven a plafonnal.

Már hogy ne érdekelte volna. Mindene megvan ahhoz, hogy megmentse a világot.

– Oké, most már lépjünk le – mondta Mikey, amikor megjelent egy takarító a kis tolható kocsijával.

És Raven lelépett.

Rosszul választott.

– Téged aztán tényleg nem lehet boldoggá tenni! – vigyorgott Adam és Ravennek hajította Eugene fejét.