Priscilla ajándéka Adamnek

Úgy történt, hogy még Karácsonykor ajándékozós húzást szerveztek egymás közt Chrisnél.
Raven, Chris, Lucy, Priscilla, Adam és... Lia.

Elvileg minden ajándékból egy történet lett volna.
Néhányból lett is, de a nagy részük nem érte meg, hogy szavakká is összeálljanak.

Pris ajándékát viszont most találtam meg, és úgyis olyan ritkán van itt bármi új... (Nem mintha egy négy hónapos iromány újnak nevezhető lenne.)

* 

Adamnek

Amikor Mavis reggel felébredt, már tudta, hogy az élete soha többé nem lesz a régi.

Először csak egy sötét álom ködös emlékképének rémlett a kávézó, az öccse, és minden démoni varázslat. Aztán ahogy ébredezett és érezte maga alatt a matracot, a puha párnát, a meleg takarót, már képtelen volt tovább tagadni. 

Ez nem álom volt. Hanem egy döntés. 

Hátára fordult, és a plafonra bámult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő Mavis Polaczky, mellette fekszik férje, Victor. A szemközti szobákban pedig gyerekeik, Judith, Sarah és Maurice szunyókálnak. 

Csendesen kimászott férje mellől, és mezítláb a fürdőbe sétált. A tükörbe pillantva halványan elmosolyodott, hogy még mindig ragaszkodik a szőke hajzuhataghoz. Valamihez ragaszkodni kell. Az arca ugyan kicsit pufókabb volt, mint amire elsőre számított, harminchét éves kor ellenére még mindig némileg kislányos benyomást keltett.

Eleinte még többször próbálta ki úgy, hogy emlékezett. Nagyjából az ötödik, hatodik alkalom után azonban rá kellett jönnie, hogy így nem az igazi. És ő a teljes elmebaj helyett inkább a felejtést választotta. 

Jobb volt újra meg újra megszületni úgy, hogy mit sem tudott az egészről. Hogy fogalma sem volt arról, hogy kicsoda valójában. Most mégis az őrült öccse számára készül valami bizarr ajándékot nyújtani. Pontosan azt készül neki adni, amit az az idióta igazán szeret. Önmagát adja neki. Az egyik életét. Egy egész jó életét. Kissé ugyan átlagos, de pont ezért kényelmes. 

Felhúzta rózsaszín pöttyös pizsamafölsőjét, hogy a tükörben megszemlélje a császármetszése hegét. Tiszta szívéből szereti Saraht, Judithot és Maurice-t. És mégsem jelent neki semmit ez a három gyermek. Egy röpke pillanatra átsuhant fejében a gondolat, hogy ez azért jóval több, mint amit ajándékként adna bárki is. Amit a gyerekei iránt érzett, az a gyönyörű, feltétel nélküli szeretet bemocskolódott attól a pillanattól fogva, hogy ma reggel kinyitotta a szemét. A három gyönyörű gyermek emléke ugyan úgy a semmibe fog veszni, mint az előzőké. 

Szerette volna a hülye öccsére fogni az egészet, de a fürdőszoba jéghideg padlócsempéjén állva, (ezeket a csempéket többhetes hetes kutatást követően választotta ki még öt éve), bele kellett törődnie, hogy legalább annyira a testvéréért, mint saját magáért. Hiszen hol a határ? Ő a szőke a feketéhez, ő a nő a férfihez, ő a jin a janghoz, és néha szereti úgy gondolni, hogy ő a tudatosság a tomboló káoszhoz. Vagy éppen fordítva. 

Még egyszer belepillantott a tükörképe szemébe, aztán lesétált a konyhába.

Sarah, a legnagyobb lány mogyorókrémes kenyeret kent magának a konyhapultnál. Szőke, hátközépig érő hullámos haj, kerek arc, kék szem. Összegömbölyödött macska mintás pizsama.

Mavis szó nélkül leült vele szembe a pulthoz.

– Jó reggelt – préselte ki magából, de tudta, hogy még csak közelébe sem ért a szokásos hangsúlynak. Na meg valami jelzővel is szokta illetni a kicsiket. Drágám? Szívem? Édesem?

A lánynak is feltűnt a szokatlan viselkedés, először csak lopva sandított anyjára, de aztán megkérdezte:

– Jól vagy?

– Talán – hangzott a legkevésbé sem várt válasz.

– Kérsz? – emelte fel a fél szelet megkent kenyeret Sarah, mintha attól minden megoldódhatna.

Priscilla bólintott.

Természetesen ez a neve.

Mavis olyan borzasztóan messze volt már. Mavisnek olyan nyolcvan éves kora körül kellett volna meghalnia, erre harmincas évei végén érte el a vég.

Próbált arra gondolni, hogy ez most nem róla szól, ez most egy ajándék. De mivel Adam úgyis annak örül a legeslegjobban, ha nagyon is róla szól... 

Beleharapott a kenyérbe, amit a kislány kent meg neki. A kislánya kent meg neki. Érezte, ahogy fogai alatt szétválik a krém és a tészta.

– Nem iszol egy kávét? – kérdezte Sarah kissé aggódva.

Olyan szép kislány.

Priscilla arra gondolt, hogy ha kést döfne a kislány nyakába, az sem jelentene az égvilágon semmit. Minden menne ugyan úgy. 

Megint érezte, megint értette, hogy Adam miért nem bírja elviselni. Mindig is értette. Eszébe jutott egy másik, messzi történet is, amiről igazából nem is különösebben kéne tudomást vennie, mégis elkalandoztak a gondolatai az öngyilkos hajlamú fiú felé. 

Minden olyan zavaros volt.

Olyan értelmetlen, és mégis kristálytiszta. 

Ennek a szép álomnak vége.