Lia és a vámpírok - 9.rész

Raven:
Mielőtt Chris rám mászhatott volna, újra nekiálltam faggatni.

 - Előbb mesélj nekem, hogy az a vámpír, aki nem akar ölni, hogyan oldhatná meg, hogy…

 - Szerinted hány vámpír nem akar ölni? – kacagott.

 - Hogy lehet minden ember pszichopata, akit vámpírrá tesznek? Senki más sem áldozat, mint én?
 - Ó, dehogynem! Mindig van olyan, akit… hát csak úgy vámpírrá tesznek. De azok nem húzzák tovább egy-két évnél. De téged megvédünk. Vagyis én biztos. Lucy látod milyen. Amint megkapja amit akart, más kell neki – csevegte.

 - Remek – morogtam, és az ablakhoz léptem. Úgy a harmincadik emelet körül lehettünk. Valószínűleg a keleti partvidék, a fényekből ítélve. Már késő este volt, mégis rengetegen lézengtek a vízparton

 - Hé, kedvesség! – dorgált le Chris. Továbbra sem vettem le a szemem a város nyüzsgéséről.

 - Igyekszem – morogtam, a legkevesebb igyekezet nélkül.

 - Ne már Gee, én tényleg szeretlek.

 - Csak ezzel ne fárassz, rendben? – fordultam vissza Chrishez idegesen

 - Miért ne szerethetnélek? Miért ne lehetnénk barátok?

 - Barátok – szinte köptem a szót. – Na, abból kurvára nem kérek!

 - Pedig ha megpróbálnál velem beszélgetni, lehet, hogy menne – meredt rám csillogó tekintettel. Ha nagyon igyekszik, még az is lehet, hogy mű-könnyeket fog ejteni itt nekem.

 - Mégis mi a retkes kurva életről beszélgethetnénk???

 - Arról, hogy miért vagy ilyen görcsös – mondta, és mögém állt, hogy megmasszírozza a vállam. Dühösen löktem le magamról a kezét.

 - Képzeld, attól, hogy képtelen vagyok felébredni ebből a kibaszott rémálomból! Éhes vagyok, mindjárt megőrülök, olyan éhes! – ordítottam, és legszívesebben agyonvertem volna valamivel a szőke kis démont, akinek ilyenkor sincs jobb dolga, mint hogy engem fárasszon a nyálas szövegeivel.

 - Tessék – billentett Chris oldalra a fejét megadónak, mintha ezzel minden el lenne intézve. - De nem ihatsz mindig belőlem, abba belekattansz.
 - Miért?

 - Mert kell a változatosság – kuncogott.

 - Remek – kaptam el erőszakosan a karját, de ő gyorsan visszahúzta.

 - Inkább a nyakamból – mosolygott. – Annyira édes vagy, amikor a szemeidet forgatod!

Gyengéden átölelte a derekam, miközben a nyakát szívtam. Éreztem, ahogy a férfiasságomba is vér tódul. Chris a karjaim közt kuncogott.

 - Amúgy… van még egy lehetőség – pihegte néhány óra múlva, és a nyakamba fúrta a fejét.

 - Hány kurva lehetőség fog még kiderülni? – löktem le magamról, és felpattantam a hálószoba padlójáról.

 - Jól van, ha bunkózol, akkor mindegy! – tolta föl magát ülésbe.

 - Esküszöm, ha elég erős lennék… - morogtam, és legszívesebben szétvertem volna azt a kócos kis fejét az ágytámlán.

 - Borzalmas vagy – sóhajtott.

 - Seggfej – vágtam rá.
Chris sértetten felkászolódott, és távozott a szobából.

Visszazuhantam a matracra, és hosszú percekig csak azon gondolkodtam, miként tudnék az idegesítő kis pokolfajzatnak legalább egy csekély kis fájdalmat okozni.
Aztán hossza töprengés után úgy gondoltam, többet érek a kis megjátszottan érzékeny lelkénél, hogyha kérek valami bocsánat-szerűséget. Kelletlenül feltápászkodtam az ágyról, és kivonszoltam magam Chris után. 

 - Figyelj… - léptem be a nappaliba. Chris a bárpultnál ült, és műanyag narancsot pöckölgetve. - Nézd az én helyzetemből! Nem olyan könnyű olyan ugribugri vidám vámpírnak maradom, mint nektek!

 - Értem. És amúgy is gyűlölsz, mert felélesztettünk – bámult szomorúan a műgyümölcsre.  

 - Igen – hagytam rá a dolgot. - Szóval mi lenne az a lehetőség?

 - Ha elmondom, jobb kedves lesz?

 - Jobb kedvem? Chris, a rohadt életbe… - éppen azon gondolkodtam, milyen szitkot szórjak még rá, amikor lelkendezve közbekiáltott.

 - Jajj de aranyos vagy!

 - Mi? – pislogtam meglepetten.

 - Még sosem mondtad ki a nevem.
Néhány másodperc erejéig elméláztam azon, hogy mennyire oda tud lenni ettől az apróságtól, aztán csak egy vállvonással intéztem el a dolgot.

 - Tehát a lehetőség?

 - Jajj már, te! – ingatta a fejét mosolyogva. - A kocsmában, ahol már te is voltál, tudod. Tomnál lehet kapni ilyen kis tasakokban vért, amint önként adtak az emberek.

 - Vigyél oda! – parancsoltam annak ellenére, hogy minden egyes porcikám beleborzongott a gondolatba.  

 - Nem hiszem, hogy szeretnél menni. Minden bizonnyal ott lesz Adam. Az a kedvenc helye.

 - Adam… - nyögtem elhaló hangon, és a név hallatán minden lelkesedésem tovaszállt.

Az egyetlen pozitívum a vámpírlétemben az volt (a vér gyötrő gyönyöre mellett), hogy ha Lucy távol volt, ami szerencsére egyre gyakrabban fordult elő, és Chrisre éppen nem tört rá a felesleges fecsegés, hanem inkább bámulta a romantikus filmeket, akkor tengernyi időm volt magam elé meredve marcangolni önmagam.

A gondolat, hogy találkozzak Adammel, mindennél jobban elborzasztott. Nem akartam visszagondolni mindarra, amire nem is olyan rég kényszerített, mégis szüntelenül tódultak elém a rémképek. Az övé voltam. A tulajdona. Vajon még mindig igény tart rám?
Több ezer lehetőség pergett le a szemem előtt, hogy mik történhetnek, ha találkozunk a bárban. Vajon tudja, hogy vámpírrá tettek? Esetleg végez velem? Vagy magával visz? Ha magával visz, Chris és Lucy aligha tud ellene mit tenni. Már láttam, hogy tépte le kis híján Lucy fejét, és hogy loccsantotta szét Chris agyát a márványpadlón. Ha azt akarja, hogy továbbra is vele legyek, akkor minden bizonnyal meg fogja oldani. És minden kezdődik előröl. Nem. Azt nem fogom hagyni. Kiállok a napra, és szénné égek.

Inkább örökre maradnék ebben a hotelben a négy fal között és döglenék meg a kínzó vérszomjtól, mint hogy látnom kelljen Adamet.

Ez azonban nem volt ilyen egyszerű. Rettegtem attól, hogy tényleg elveszítem a fejem a vér hiányától, és lemészárolom a szomszéd szoba lakóit.

*****

Lianne:
 - És felizgultál még csak a gondolattól is, hogy újra láthatsz! – szólt közbe Adam önelégülten. – Hogy újra az enyém leszel, miden egyes porcikád kiszolgáltatva nekem.
 - Rendkívül – morogta Raven.
 - És? Mi történt, amikor találkoztatok? – sürgettem a dolgot, mert bár a világért sem akartam volna Ravent megbántani azzal, hogy inkább hallgatnám az Adames sztoriját, mint hogy hány órát szenvedett még otthon, attól még ez volt a helyzet.
Raven nem tett erre megjegyzést, úgyhogy reménykedtem benne, talán meg sem érezte ezt az apró gondolatom.

*****

Tovább olvasom!

Felhőatlasz, Sherlock

Mostanában egész sok filmezős-estet tartottunk Liával meg Ravennel. Persze mindig nyüszítenek, hogy inkább nélkülem akarják, mert én úgyis csak megállás nélkül belepofázok, és anélkül, hogy láttam volna már a filmet, sikerül lelőnöm a poénokat.
Tudom, hogy valójában élvezik, és nélkülem nem lenne akkora élmény a mozizás.

Néhány napja megnéztük a Felhőatlasz című filmet, akartam is róla írni, aztán elmaradt a dolog, de jobb is, hogy kivételesen nem téptem feleslegesen a szám, mert így néhány nap múlva csak annyi maradt meg bennem a filmből, hogy a kis buzigyerek agyonlőtte magát.
Ez is azért maradt meg, mert Rev órákon keresztül bőgött utána, mert annyi borzalmas emléket idézett fel benne a dolog. Lia meg kiakadt, és próbálta megfejteni a létezés értelmét. Nem mondom, hogy nem volt szórakoztató film, elhiszem, hogy az embereket, meg a Raven-féle önsanyargató típusokat el tudja gondolkodtatni, de rám nem sikerült monumentális hatást gyakorolnia. Valahogy nem érintett meg a nagy tanulság, hogy minden összefügg mindennel. Számomra egyértelmű a dolog, hiszen máskülönben nehezen blogolgatnék most vígan nálatok. Részemről megbarátkoztam a gondolattal, hogy akár egy világon belül, vagy különböző világok között újjá és újjá lehet születni.Az meg már más kérdés, hogy mivel én halhatatlan vagyok, ennek "örömére" megragadtam egy helyen.

Tovább olvasom!

Lia és a vámpírok - 8.rész

Lia:

Attól féltem, Ravent sikerült elüldöznöm magamtól, és nem akarja tovább mesélni nekem a történetét, de legnagyobb örömömre másnap este már az ágyam szélén ülve várt, mikor haza értem a suliból.

 - Raven, sajnálom a múltkorit! – kezdtem azonnal, és már ugrottam volna a nyakába, de a szomorú tekintetét látva megtorpantam. – Tényleg sajnálom. Nem akartam volna ám. Csak Adam…

 - Oké, most talán egy ideig távol marad – sóhajtotta. Halványan elmosolyodott, és már folytatta is.  

*****

Amint felébredtem rám tört a vérszomj.

 - Vigyél el Andorhoz! – ráztam meg Chris meztelen vállát.

*****

Lia:

 - Várj, várj! Felébredtél? – szóltam közbe meglepetten. - Utoljára nem este volt, és ti éppen…?

 - Khm… Lucy és Chris eléggé… lefoglalt.

 - Egész álló nap keféltetek? – szaladt ki a számon döbbenetemben, majd gyorsan lesütöttem a szemem, mert nem akartam, hogy Raven megint lelépjen.

 - Valami olyasmi – vonta meg a vállát. Nem bírtam magammal.

 - És akkor tényleg… tudod. Adam mindig azzal jön, hogy meddig bírja az ágyban, meg minden. Neked is olyan… Jó lett az állóképességed? – El sem hiszem, hogy képes voltam rákérdezni.

 - Úgy tűnik, van ami a vámpírsággal jár – felelte egykedvűen. Nagyon örültem, hogy Adam éppen nem volt itt. Inkább bele sem mertem gondolni, mi lehet neki érdekesebb annál, mint hogy minket csesztessen.

 - Az szép. És várivás nélkül? – kérdezősködtem tovább.

 - Chris és Lucy adott vért.

*****

Raven:

Tehát, amint felébredtem, Chrishez fordultam. Olyan hirtelen nyitotta fel a szemét, hogy úgy gondoltam, nem is aludt. Abba sem voltam biztos, hogy szüksége van-e egyáltalán a fajtájának az alvásra. A fajtánknak.
Chris kuncogva a másik oldalára gurult.

 - Figyelj, ha elviszel, akkor… Nem leszek veled utálatos – próbálkoztam, mert az eddigiek alapján úgy tűnt, hogy Chrisre egyáltalán nem lehetetlen az érzelmekkel hatni.

 - Akkor se, ha elküld a francba? – fordult vissza felém mosolyogva, és a mutatóujját végighúzta az alsó ajkamon.

 - Akkor se! – bólogattam. Az égvilágon bármit megígértem volna neki azért, hogy legalább esélyem legyen szerezni abból a vérpótló akármiből, bármi is legyen az.

 - Azt tudom, hogy nem kérhetem, hogy szeress, de ez is jobban hangzik, mint a semmi – vonta meg a vállát Chris vidáman, a következő pillanatban pedig Andor laborjának kellős közepén álltunk. Anyaszült meztelenül. Christ ez közel sem zavarta annyira, mint engem.

 - A picsába! – kiáltottam föl, azonnal eltakarva magam, amennyire tudtam.

 - Mi a…? – zendült fel Andor hangja is, és a szemét forgatva végignézett rajtunk. Nem úgy tűnt, hogy meg lenne botránkozva. A felbukkanásunk jobban zavarta, mint a tény, hogy anyaszült mezítelenek voltunk.

 - Azt mondtad, hozzalak ide – kuncogott Chris, mint a világ legnagyobb csínyét elkövető kisgyerek, majd eltűnt.

 - Öm… Elnézést, én… - motyogtam, és idegesen körbepillantottam, mivel takarhatnám el magam, a tulajdon kezemen kívül.

 - Ha azért jössz, hogy megint a testedet ajánlgasd, mint már említettem, nem ez az én műfajom.

 - Nem! – kiáltottam föl - Ez csak, Chris…

 - A felesleges nadrágom már odaadtam. Ne aggódj, láttam már péniszt. Kisebbet is.

Továbbra is inkább magam előtt tartottam a kezem.

 - Az istenit, ne szenvedj már! – és hozzám vágott egy hosszú, barna bőrkabátot.
Esetlenül belebújtam, és megkötöttem az övet a derekamon.
Nem éreztem magam túlságosan tárgyalóképesnek ebben a helyzetben, de azért megpróbáltam legalább céltudatosnak tűnni:

 - Chris azt mondta, van valamid, ami pótolja számunkra a vért.

 - Én viszont nem emlékszem, hogy mondtam volna olyat, hogy éjjel-nappali boltként funkcionálok – mondta Andor, és eltűnt egy nagy, vélhetően vérfoltos paraván mögött. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, mi van mögötte.

 - Szükségem van rá – közöltem.

 - Azt kétlem – hangzott Andor teljesen érzelemmentes hangja a paraván mögül.

 - Nem fogok emberek vérén élni.

 - És most már nem kívánsz megdögleni? – bukkant elő újra.
 - Én…

 - És ez szerinted valami vitamin, amit bekapsz, és minden szép és jó lesz?

 - Arra elég, hogy ne essek az emberek nyakának?

 - Nem – felelte egyszerűen.

 - Akkor…? – Mi értelme, akartam kérdezni, de úgy tűnt Andorral hozzá kell szoknom a részemről félszavas társalgáshoz.

 - Semmi. Chrisnek csak a szája jár. Persze, egyet-egyet ha beveszel, akkor elvagy vele egy ideig, de néhány évnél tovább úgysem tudsz vele mit kezdeni.

Egyáltalán nem állt szándékomban tovább létezni, úgyhogy tökéletesnek tűnt.

 - És… - reméltem, hogy most is felel, mielőtt fel kéne tennem a kérdést. - Hogyan juthatnék hozzá?

 - Miért adnék neked? A helyes kis orrodért?

 - Én nem tudok előállítani?

 - Az attól függ, mennyire vagy jártas a biokémiában.

Csak nagyokat hallgattam.

 - Gondoltam – húzta el a száját gúnyosan. - Chris, vidd haza kérlek a játszótéri szatírt, vagy nagyon nem fogsz örülni annak amit csinálok!

 - Fú, szexi kabát! Leszel mutogatós bácsi? – vigyorgott Chris amikor elém toppant. Andor minden bizonnyal nem szokott tréfálni, mert Chris nem várta meg amíg újra figyelmeztetést, máris a hotellakosztály nappalijában voltunk.

Idegesen dobtam le magam a kanapéra, és olyan lendülettel raktam föl a lábam a dohányzóasztalra, hogy megrepedt az üveglap. Ezt még szoknom kell.

 - Azt ígérted, kedves leszel! – állt meg előttem Chris durcásan csípőre vágott kézzel.

Unottan széttártam a kabátom.

 - Ó bébi, ez tetszik! Bár még jobban tetszene, ha…- ugrott elém.

 - Talán ha nem meztelenül vittél volna oda!

 - Jajj már, csak kis vicc volt!

 - Kurva vicces.

 - Ne legyél már ennyire ideges! Ilyen hozzáállással tényleg nem sokáig fogod bírni. Ez a második estéd, szedd össze magad kicsit!

Felpattantam a kanapéról és megpróbáltam egyet bemosni neki, de nevetve kitért előlem.

 - Ez cuki volt!

 - Kapd be! – kiáltottam mérgesen, aztán gyorsan hozzátettem - A piácsba, még káromkodnom sem lehet anélkül, hogy le akarnál szopni?

 - Jajj mindjárt megsajnállak! – kuncogott.

Tovább olvasom!

Mindenki rinyál körülöttem,

... úgyhogy én is! Mert miért ne?
Ugyebár rajtam kívül mindenki jó, mindenki szent, senki sem akar senkinek rosszat, mindenki csak boldog akar lenni, és "Adam ne legyél szemét, és Adam csak ebben meg abban segíts, és akkor TÉNYLEG csinálok ezt, meg csinálok azt".
Aha.
Oké, persze, továbbra is minden egyes másodpercét imádom, és élvezem annak, hogy csak egy elkárhozott lélek vagyok a világotokban, de azért kétségtelenül vannak pillanatok amikor odahaza ilyen esetben minimum öt hozzátartozót kinyírnék fejenként.
Én csak annyit kértem, hogy ugyan már hadd találkozzak azzal, akit igazán szeretek. Jó, a kérés részével lehet vitatkozni, mert valójában már inkább kész tények elé állítottam a szóban forgó személyt. Legyen Lia. Tök mindegy. Mármint értelem szerűen nem őt szeretem, hanem Gizit. Ki mást? Vannak jelöltek, de ez most lényegtelen.

Csak azt nem értem, miért Raven a magányos, kitaszított szerelmes hős! Azt az indokot még esetleg elfogadom, hogy jajj mert olyan cuki kis bánatos feje van, de azt meg úgyis betöröm (betörtem...) megint egy kalapáccsal.
Revnek lehet megállás nélkül szerelmi bánata (adott esetben irántam), de arra mindenki csak legyint, hogy én éppenséggel akkor vagyok a legboldogabb, ha végre megölelhetem azt a nőt, akit imádok.
Rev bezzeg, aki tegnap előtt csak parádézott, és legnagyobb gondja az volt, hogy szeretne egy bandát alapítani, és megint dalszövegeket írni, és hadd szívjon már el egy cigit! Végig pofázta amíg én szerettem volna egyetlen szerelmem szépségében gyönyörködni. Ezért persze meg is kapta utána Rev a magáét, hogy ha nem lenne vámpír, soha többé nem tudna járni... Igazából jól esett. Végre produkált valami kis ellenkezés-féleséget is.
És nem elég, hogy a szerelmemmel nem lehettem úgy, ahogy akartam, Ghoulnak még csak a közelébe sem engedtek. Vajon miért? Hahaha. Költői kérdés volt.
Nem engedtek... El tudjátok képzelni, ez milyen fantasztikus érzés? "Nem engedve lenni." Imádom. Persze nem a következményét, meg ilyesmiket, de esküszöm lelem valami perverz élvezetem abban, hogy meg vagyok kötve. Azt se tudom már hány ezer éve nem volt ilyen. Ha ezt tudom, kóbor lélek leszek, és sosem szerzek emberi testet. Na persze ez most csak ilyen átmeneti lelkesedés. Otthon szeretem én ha csettintésre mennek a dolgok.

Revet meg nagyon szétkúrom a megmentési mániája miatt.
Két idióta... Aztán véletlenül nem vettek észre egy villamost a nagy zaklatottságban. Milyen érdekes. Na senkinek sem lett nagy (testi) baja, úgyhogy igazán nem kéne szenvedni.
Én is befejeztem.

Tovább olvasom!