Időtlenül II.

Időtlenül

Gerard:

(földi időszámítás: 2008. augusztus
Caligó: a világ pusztulása előtt párszáz évvel, és néhány nappal az MVR utolsó fejezete után)

Talán órákon át pihegtünk egymás mellett, némán. A tőrt még mindig a kezemben szorongattam. Adam a felsőtestemet cirógatta a karmaival. Úgy éreztem, ez egy igazán tökéletes pillanat az életemben. Mintha egy fura másik világba csöppentem volna, aminek semmi köze ahhoz, mint ahol régebben éltem.

Olyan egyenletesen vettem a levegőt, hogy lassan kezdtem elbóbiskolni. Adam puha csókokat nyomott a vállamra, amiktől teljesen összeborzongtam.

Egyértelműen ez a szex volt életem legjobbja. Annyira vad, brutális és kegyetlen, mégis Adam oldalán én voltam a legboldogabb férfi.

Csókban összeforrva, már készen egy újabb menetre, hangos puffanást hallottunk és a terem közepén két alak jelent meg: Lucy, és Chris. A fiú Lucy (most fekete-élénkrózsaszín pöttyös) szoknyája alá nyúlt, Lucy pedig hangosan vihorászott a tőle megszokott irritálóan éles hangon. Olyan vadul smároltak, hogy egyáltalán nem vettek észre minket.

Amikor már úgy látszott, hogy a fiú másodperceken belül arra a kanapéra akarja dönteni Lucy-t, ahol mi feküdtünk – azaz idő közben már fölültünk –, Adam morcosan megszólalt:

– Na takarodjatok innen!

Lucy és Chris összerezzent, az első nagy döbbenet után pedig Lucy arcán nagyon széles, és nagyon nem jókislányos vigyor terült el.

Igyekeztem a lehetőségekhez mérten minél jobban takarni a meztelenségem, hogy a váratlan vendégek minél kevesebbet lássanak belőlem. Adam-et viszont nem zavart, hogy Lucy mit lát, és mit nem.

 – Úúúúúúrééég! Ti éppen... – vigyorgott Lucy és a szája elé kapta a kezét.

– Nem, már végeztünk. – mondta hűvösen Adam.

Tovább olvasom!

Van, aki pontosan annyinak lát, amennyi vagy

– … és még csak észre sem veszed, ahogy felzabál! – sóhajt Priscilla szórakozottan. Keresztbevetett lábbal ül a kőfal tetején. Bokáig érő fekete szoknya, combközépig érő hasítékkal, csontfehér selyemblúz. Cipői valahol a kőfal aljánál.

– Miről beszélsz? – hebeg Adam és a lábát lógázza.

– Ugyan már! Te vagy a kedvenc desszertje! Ne mondd, hogy nem tűnt fel. Komolyan azt hitted, sikerült kiraknod a sárga démonkát a kastélyodból? Ennyire nem lehetsz naiv!

– Aha. És mégis mi a francot csináljak? – mordul fel Adam durcásan.

– Hagyd abba a faszoskodást.

– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, Sis. – Adam összeszorított fogokkal vigyorog.

Pár perc csönd, Adam szólal meg újra.

– Lehet, hogy Caligo meg mindent tényleg… – Valami olyasmit akart mondani, hogy fontos volt-e a világ, de Pris félbeszakítja.

– Ó, igen? – Szemében harag robban Adam szavaitól. – Tudod, drága egyetlen kisöcsém, veled ellentétben én TÉNYLEG szerettem Lucyt. Ne, ne gyere itt nekem a baromságaiddal! És ne merd még egyszer előhozni, hogy jajj de jó volt Caligo… Vagy az a kis észak-amerikai kocsma. Én túl tudtam lépni úgy, hogy örökké megőrzöm az emlékét. Te csak ne nyafogj a mondvacsinált szerelmeiddel! Ó, Gerard, ó életem szerelme, ó, Lorenna, ó, Gizella! És én mindig jövök amikor utánam nyavalyogsz. Ja, hát mert egy barom vagyok, az tény – sóhajt Pris, majd mosolyogva folytatja. – De élvezem a könnyeid, Adam, Zarell, Dilan... Dame? Ez van.

– Ki voltam Adam előtt? Mielőtt anyánk megszült. Kik voltunk?

– Még hogy Bill nem rágja az agyad! Még hogy Lia már nem korlátoz! – hüledezik Pris művien, aztán felkacag.

Tovább olvasom!