Van, aki pontosan annyinak lát, amennyi vagy

– … és még csak észre sem veszed, ahogy felzabál! – sóhajt Priscilla szórakozottan. Keresztbevetett lábbal ül a kőfal tetején. Bokáig érő fekete szoknya, combközépig érő hasítékkal, csontfehér selyemblúz. Cipői valahol a kőfal aljánál.

– Miről beszélsz? – hebeg Adam és a lábát lógázza.

– Ugyan már! Te vagy a kedvenc desszertje! Ne mondd, hogy nem tűnt fel. Komolyan azt hitted, sikerült kiraknod a sárga démonkát a kastélyodból? Ennyire nem lehetsz naiv!

– Aha. És mégis mi a francot csináljak? – mordul fel Adam durcásan.

– Hagyd abba a faszoskodást.

– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, Sis. – Adam összeszorított fogokkal vigyorog.

Pár perc csönd, Adam szólal meg újra.

– Lehet, hogy Caligo meg mindent tényleg… – Valami olyasmit akart mondani, hogy fontos volt-e a világ, de Pris félbeszakítja.

– Ó, igen? – Szemében harag robban Adam szavaitól. – Tudod, drága egyetlen kisöcsém, veled ellentétben én TÉNYLEG szerettem Lucyt. Ne, ne gyere itt nekem a baromságaiddal! És ne merd még egyszer előhozni, hogy jajj de jó volt Caligo… Vagy az a kis észak-amerikai kocsma. Én túl tudtam lépni úgy, hogy örökké megőrzöm az emlékét. Te csak ne nyafogj a mondvacsinált szerelmeiddel! Ó, Gerard, ó életem szerelme, ó, Lorenna, ó, Gizella! És én mindig jövök amikor utánam nyavalyogsz. Ja, hát mert egy barom vagyok, az tény – sóhajt Pris, majd mosolyogva folytatja. – De élvezem a könnyeid, Adam, Zarell, Dilan... Dame? Ez van.

– Ki voltam Adam előtt? Mielőtt anyánk megszült. Kik voltunk?

– Még hogy Bill nem rágja az agyad! Még hogy Lia már nem korlátoz! – hüledezik Pris művien, aztán felkacag.

– Voltam bármi is?

– Miért rontanám el a legjobb szórakozásod?

– Te is megdöbbentél, amikor egyszer emberi testben ébredtél!

– Hogyne döbbentem volna meg, több ezer évig voltam valami vámpírszerű akármi!

– És most mik vagyunk?

– Én, kérlek szépen Johanna Winterworth vagyok, befolyásos üzletasszony, többtucat kaszinó büszke tulajdonosa – húzza ki magát büszkén és lesöpri a nemlétező szöszöket a szoknyájáról.

– De te vagy az én Priscillám! – fakad ki Adam.

– Ahogy a mellékelt ábra is mutatja. – Pris dívásan az arca felé bök.

– Menjünk el közösen portyázni! – kiált föl Adam. – Kapjunk el valami fiatal, fiatal fiúcskát!

– Túlságosan befolyásolható vagy. Mindig úgy táncolsz, ahogy fütyülnek.

– Na persze. Nem éppen az előbb nyafogtál, hogy megsemmisítettem Caligót?

– Nem. Lucyről volt szó. Akihez neked az égvilágon semmi közöd.

– Ez most fájt.

– Tudom.

– És nem akarsz egy kicsit szexelni?

– Te jó ég Adam! Hova lett a modorod?

– Segíthetnél megkeresni – vigyorog Adam.

Priscilla csak legyint.

– Segíthetnék.

– Igazából csak veled akarok lenni.

– Tudom.

– Nem találok semmi izgalmasat a létezésben.

– Te jóóó ég! – kacag Priscilla gúnyosan. – Hányadszor is? Nem, inkább nem számolom tovább.

– Feküdjünk le – közli Adam, de alig hallható kérés is vegyül a hangjába.

– Te jó ég, komolyan elfelejtetted, mivel lehet elcsavarni a fejem? Mármint rendben, belátom, hogy tizenéves fiúkától talán csábító lenne ez az attitűd, de tőled, Adam… Ne nevettess már, sosem a szánalmasságodért szerettelek igazán.

– Hát miért?

– Na ezaz! Oké, az alakváltás egy dolog… De tudod, melyik a kedvencem. Vagy nem. Na igen, az agymosás hátránya.

– Nem is a közös vadászatokért szeretsz? – morogja Adam sértetten.

Pris a fejét ingatja.

– Idehozom a srácot! – próbálkozik tovább Adam.

Pris megint nevet.

– Mi az, áruld el!

Pris mosolyogva csókot nyom öccse homlokára.

És Adam tudja.

– Minek neked a kislány? – vonja föl a szemöldökét.

– Minek nekem? Ugyan! Egyszerűen csak ő a legtisztább dolog benned.

– Ha őt idehozom neked…? Lehetnénk ketten a szülei! Olyan fantasztikussá nevelnénk!

– Hát persze.

– Dedede Pris, mit szeretnél?

– Egy Martini olajbogyóval jól esne.

– Velem! Velem mit szeretnél?

– Semmit.

– Kössz.

– Komolyan fel vagy háborodva azon, hogy nem akarok veled szexelni, amikor momentán a farkad is csak egy ernyedt húscafat?

– Ó, hát csak ez kell?

– És ha azt mondom, hogy igen?

Adam lesüti a szemét.

Nem kell beszélniük, Priscillának nem kell kimondania a tényt, hogy Adam nagyon, nagyon rég óta nem szerzett meg semmit, amire igazán vágyott. Gerard óta. Se Gizi, de még csak Avery, Harley se, se Mindra, se Mort, se Nick, se Dorián, se Bill, és most is csak lohol a semmi után, és rágja magát.

– De ott volt például… – tiltakozik Adam.

– Ki?

– Az a… a Tristan fiú!

– Aha. Hát nem. Tényleg, Neph-t kihagytam. Meg Lucifert is. Ami persze alapból badarság volt. De még azt az Ericet sem szerezted meg!

– Aaaaa…

– Ja, és Sam.

– Volt az a… a… Gracie apja!

– Cöh…

– Oké, de Mindra anyját tényleg!

– Persze, aki egy olyan báb volt, aki direkt azért lett teremtve, hogy neked gyereket szüljön. Bravó.

– Na, várjál!

– Óóóó, tényleg, és Andy kimaradt…

– Azért Dorián számít egy kicsit!

– Megölt téged.

– A kislány.

– Én megmondtam, nem?

Adam tudja. Pris azt imádta, amikor Adam kéjtől őrült vigyorral elé vetette élete szerelmét. Amikor az összetört, meggyötört test és lélek már meg lett fosztva minden méltóságtól és szabad akarattól, csak Adamé volt, csak az övé, senki másé. Priscilla imádta, ahogy ő is birtokba veheti öccse szánalmas kis teremtményét. És ami igazán értéket adott az egésznek, hogy a kis kedvencek nem éltek örökké, Adamnek nem volt szüksége rá, hogy selejtes démonokat hagyjon maga után múltba vesző emlékek helyett.

– Ó, megkapod hugicám! – vigyorog Adam. – Megkapod!

Adam leugrik a kőfal tetejéről.

Pris csak halványan mosolyog utána, és arra gondol, vajon mikor lesz ez a vigyor újra olyan kristálytisztán pusztító, mint nem is olyan rég.

Átsuhan a fején, hogy talán tényleg segíthetne. Aztán elhessegeti a gondolatot, elvégre a világért sem rontaná el öccse szenvedését.