Időtlenül II.

Időtlenül

Gerard:

(földi időszámítás: 2008. augusztus
Caligó: a világ pusztulása előtt párszáz évvel, és néhány nappal az MVR utolsó fejezete után)

Talán órákon át pihegtünk egymás mellett, némán. A tőrt még mindig a kezemben szorongattam. Adam a felsőtestemet cirógatta a karmaival. Úgy éreztem, ez egy igazán tökéletes pillanat az életemben. Mintha egy fura másik világba csöppentem volna, aminek semmi köze ahhoz, mint ahol régebben éltem.

Olyan egyenletesen vettem a levegőt, hogy lassan kezdtem elbóbiskolni. Adam puha csókokat nyomott a vállamra, amiktől teljesen összeborzongtam.

Egyértelműen ez a szex volt életem legjobbja. Annyira vad, brutális és kegyetlen, mégis Adam oldalán én voltam a legboldogabb férfi.

Csókban összeforrva, már készen egy újabb menetre, hangos puffanást hallottunk és a terem közepén két alak jelent meg: Lucy, és Chris. A fiú Lucy (most fekete-élénkrózsaszín pöttyös) szoknyája alá nyúlt, Lucy pedig hangosan vihorászott a tőle megszokott irritálóan éles hangon. Olyan vadul smároltak, hogy egyáltalán nem vettek észre minket.

Amikor már úgy látszott, hogy a fiú másodperceken belül arra a kanapéra akarja dönteni Lucy-t, ahol mi feküdtünk – azaz idő közben már fölültünk –, Adam morcosan megszólalt:

– Na takarodjatok innen!

Lucy és Chris összerezzent, az első nagy döbbenet után pedig Lucy arcán nagyon széles, és nagyon nem jókislányos vigyor terült el.

Igyekeztem a lehetőségekhez mérten minél jobban takarni a meztelenségem, hogy a váratlan vendégek minél kevesebbet lássanak belőlem. Adam-et viszont nem zavart, hogy Lucy mit lát, és mit nem.

 – Úúúúúúrééég! Ti éppen... – vigyorgott Lucy és a szája elé kapta a kezét.

– Nem, már végeztünk. – mondta hűvösen Adam.

Nekem észbe kapni sem volt időm, és már csak azt vettem észre, hogy Lucy félrelöki a lábam, és előttem térdel. Mielőtt azonban bármit is csinálhatott volna, Adam úgy lökte el előlem a lányt, hogy Lucy szabályosan a terem másik végébe csúszott.

– Szopd le Christ! – kiáltott föl Adam gúnyosan nevetve.

Lucy fújtatva fölugrott a földről és grimaszolva mutatta középső ujját Adam felé.

 – Álmodozz csak, kicsi lány! Rajtad nincs mit! Majd Gerard bébit kényeztetem, ne félj! – röhögött Adam és a derekam köré kulcsolta a karját.

 – És ha ketten kényeztetnénk? Na, mit szólsz hozzá, Gerard bébi? – affektált Lucy, és igyekezett bájos kislányosan nagy szemeket mereszteni, miközben a csípőjét riszálta.

Adam úgy ölelt magához, mint egy kisgyerek a játékát, amit éppen próbálnak tőle elkunyerálni.

– Mondtam már, hogy húzz el innen! Ott van neked Chris! Vele játsszál! – morgott Adam és látszott rajta, hogy lassan fogytán van a türelme.

Lopva Chrisre pillantottam, de nem igazán látszott az arcán búskomorság, amiért a lány, akivel az előbb csókolózott, már velem akar henteregni. Sőt, esküdni mernék, hogy Chirs pont úgy méregetett minket, mint aki szívesen végignézné, ahogy Adam és Lucy engem kényeztet.

Lucy mindenre elszántan meredt ránk, szinte izzott a tekintete.

 – Tőlem mehetne négyesben is – sandított hátra Chirsre, Adam előző megjegyzése után.

 – Tündérke, mit erőlködsz ennyire? – sóhajtott Adam unottan – Tudod, itt senki sem izgul rád, esetleg Chris szeretné, hogy kinyald. De ahogy elnézem, neki is inkább Gerardon jár az esze, de Gerard az enyém, úgyhogy ezt mindketten megszívtátok. Igazam van szerelmem? – Adam finoman a combomba csípett, én pedig ráeszméltem, hogy én is ott vagyok és nem csak kívülről figyelem az eseményeket.

– A kurva életbe, hogy nem születhettem pasinak! – hisztizett Lucy, és még dobbantott is egyet a lábával.

 – Hát, lehet, hogy pasinak szebb lennél! – röhögött föl Adam.

Lucy szeme könnybe lábadt, és látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát.

– Istenem, hogy lehetsz ilyen kis hisztis picsa? – forgatta a szemét Adam – Fogd már föl, hogy szarnak se kellesz!

Hát ez tényleg kedves volt. Vámpír, nem vámpír, hisztis picsa, nem hisztis picsa, azért ezt mégsem érdemelte. Mérgesen Adam-re pillantottam, és amire újra Lucy-re néztem volna, Lucy már eltűnt.

 – Ó hogy a francba… Na megkeresem, mielőtt leamortizálja a kastélyt – sóhajtott Adam, nyújtózkodva feltápászkodott mellőlem, majd ő is köddé vált.

*

MOST.

Raven Adam kanapéján ült, Adam kastélyának óriási neogótikus halljában. Pont ugyan úgy, pont ugyan ott, Chrissel szemben, miután Adam eltűnt, hogy elkerítse a hisztis vámpírlányt.

Nem időutazás volt, nem a múltban ücsörgött Raven, csak egy kiragadott jelenetben egy történetből, egy első változatból. Már évek óta tudja, hogy kell, talán mindig is tudta, hogy kell kiragadni egy pillanatot, egy érzést, és átültetni valami másba, valami újba. Mégsem csinálta korábban, mert úgy gondolta, az nem lenne az igazi. Amit azonban megtanult több tucat világ bejárása során, hogy nincs semmiféle Igazi. Ami van, az van, a létezést nem lehet az alapján kategorizálni, mennyire valóságos. Egyszerűen csak van. És Raven eljutott a pontra, hogy azt akarta, hogy Legyen. Tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fogja tenni, hát minek húzta volna az időt?

Belevetette magát.

Ott ült az ellopottnak gondolt történet közepén, amit most mindennél jobban a sajátjának érzett, hiszen az is volt mindig, az övé, az első lélegzetvétele óta, és nem akad olyan lény az univerzumban, aki ezt megcáfolhatná.

Raven nadrágban ült a kanapén, éppen bújt volna a pólójába, amikor Chris lehuppant mellé és gyengéden megsimította a karját.

– Hagyd kérlek. Nagyon szép vagy így – mondta lágy, tipikus selyemfiús hangon, és hozzá illően mosolygott.

Raven pontosan tudta, miért jött, mégis lélegzetelállítóan eleven volt minden, főleg így, hogy nem harcolt ellene, mint amikor Adam vitte vissza első találkozásuk helyszínére. Megmukkanni sem bírt.

 – Sajnálom, hogy amikor először láttalak leszóltalak – pislogott Chris álmatagon. – Tényleg nagyon jóképű vagy – jelentette be. Raven pedig összetört a pillantásától. Eddig tökéletesen száraz volt a szeme, de most már érezte, hogy a könnyek egyre csak gyűlnek.

– Annyira gyönyörű vagy! – fakadt ki Raven, mert tudta, hogy itt most semmi sem számít, annyit zokoghat, amennyit csak akar.  

A félszirén meglepetten pislogott. Tisztában volt vele, hogy gyönyörű, de erre azért nem számított. A végén még a nyálára sem lenne szükség, Adam kiskedvence önként fog rámászni!

– Te vagy a leggyönyörűbb lény, akit valaha láttam, bármelyik világban! – ragozta Raven, és olyan őszinte szenvedély csillogott a szemében, amilyet Chris még a nyála hatása alatt álló emberek szemében sem gyakran látott.

– Ó, nagyfiú, mi ez a hevesség, mindjárt elpirulok! –próbálta Chris kuncogással leplezni a zavarát, és közelebb csusszant Ravenhez.

Raven látta rajta, hogy mennyire más még, mennyire máshogy néz rá, csak egy embernek látja. Egy némileg kattant embernek.

Raven Némán bámulta a fiút, amitől Chris egyre furábban érezte magát.

– Szóval tetszem neked? – próbált incselkedni a félszirén.

– Mit tennél, ha azt mondanám, hogy én öltem meg Lucy-t?

– Tessék? – nevetett fel Chris. Annyira mesterkélt volt! Annyira nem önmaga. De Raven átlátott rajta, látott a szemében mindent, aki valaha volt, és azt a végtelen számú lehetőséget, aki még lehet.  

– Ha azt mondom, hogy párszáz év múlva vége az egész világnak, neked is?

Chris lassan már nem tudta leplezni az elképedését. Ez valami átverés lesz? Hova tűnt ennyi időre Adam és Lucy? Honnan szedte Adam ezt a srácot, aki mintha nem félne semmitől, ráadásul sületlenségeket hadovál?

– Ha azt mondom, hogy szeretők voltunk, és hagytalak meghalni?

– Hát, akkor pocsék egy szerető lehettél! – nevetgélt Chris, és a csarnokot pásztázta, biztos nem lapul-e az egyik oszlop mögött Adam és Lucy, hogy rajta vihogjanak.

– Annyira sajnálom – mondta Raven.

Chris csak bámult a könnyektől csillogó zöldes szemekbe.

Néma csönd, aztán Chris macskásan nyújtózkodott.

– Na jó, én megyek megkeresem a pasid és…

– Adam nem a pasim – vágott közbe Raven.

– Ó, és erről ő is tud?

– Adamnek már nincs hatalma fölöttem. – Raven nem bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el az elégedettségtől. Itt ül Adam kastélyában, a nevén szólítja, Chris még keresi is, és Adam nem tud csak úgy berobbanni.

Chris most már úgy nézett Ravenre, mint egy komplett idiótára.

– Talán hülyeség volt idejönnöm, de látni akartalak – Raven Chris ujjai után nyúlt. A fiú elhúzta a kezét.

– Na jó, mit találtatok ki Adammel? – kérdezte.

– Semmit. Ez csak… Csak mi ketten! És… Tudod, most, hogy a szemedbe nézek, látok mindent. A múltad, amit te meséltél, és az összes nemlétező előző életünket. Most már… Azt hiszem te is kicsit olyan vagy. És sajnálom, hogy ezzel traktállak, csak és kizárólag önös érdekek vezérelnek. Hiányoztál.  – Raven már nem is Chrisre, hanem a szemközti kőfalra összpontosított. Mi a legrosszabb, ami történhet? Nick betör, és megsemmisíti a világot. De az emlékek elpusztíthatatlanak. Kivéve persze, ha van egy szerkezeted, amivel bárkinek a memóriáját ki lehet törölni. Raven tudta, hogy valahol, valakinek van ilyen szerkezete. De mit számít? Mi számít bármit is?

– Szeretlek, Chris – sóhajtott.

Chris szólásra nyitotta a száját, aztán csak hosszas töprengés után sikerült felelnie.

– Hát nagyon drága vagy – mosolygott zavartan, aztán fölállt, hogy megkeresse Adamet és Lucy-t.

Raven tudta, hogy ez így nem fair Chrissel szemben. Miért zavarná még jobban össze? Elkapta a karját és magával szembe húzta. Chris megrökönyödve bámult rá, hogy mégis hogy lehet egy embernek ilyen ereje. A következő pillanatban Raven Chris halántékára szorította a kezét, Chris szeme pedig befordult.  Leültette a kanapéra, mielőtt összeesett volna.

Raven a fiú agyába kúszott és mindent beletöltött, amit valaha is tudott Chrisről. Ami a része volt Chrisből. Mindent feltett egy lapra, mert nem volt mit kockáztatni, csak a saját érzéseit. Nem lehetett benne biztos, hogy Chris hogyan reagál a folyamatra.

Na jó, azért elég biztos volt benne. Látott már néhányszor ilyesmit, Christ pedig nagyon is jól ismerte ahhoz, hogy tudja, a fiú nagyobb probléma nélkül el fogja fogadni a világot.

Chris szeme újra kéken csillogott és zaklatottan cikázott a teremben.

Raven várt.

– Mi a… – nyögte Chris. – Ez… Mi… Hogy…?

– Sajnálom. Mindent sajnálok. És lehet, hogy ezt fogom a legjobban. De hátha nem – mosolygott Raven és magához ölelte Christ.  

Chris újra lehunyta a szemét és próbálta összerendezni azt a többszáz oldalnyi információt, amit Raven töltött a fejébe. Háborúk, halál, szerelem, és rengeteg, rengeteg világ.

– Hol van Adam? – kérdezte. Raven szája sarka megrándult.

– Máshol.

– És Lucy?

– Lucy jól van. A bárban mulatja az időt.

– Mi ez az egész?

– Kipróbálunk egy Adam nélküli Caligót – húzta ki magát Raven, és nem győzte ízlelgetni a szavakat.

*

Raven a létező összes pózban hancúrozott Chrissel, a kanapén, a lépcső korlátjának támaszkodva, a lépcsőn, a szőnyegen, aztán megint a kanapén. Éppen az ölében ficánkolt Chris, amikor Lucy betoppant.

– Óóó! – vigyorodott el a rózsaszínhajú vámpírlány, és már ugrott is a fiúkhoz, hogy beszálljon harmadiknak. Chris nem igazán zavartatta magát, vigyorogva folytatta, amit eddig. Raven azonban óvatosan lenoszogatta magáról a fiút, a csókokkal támadó Lucyt viszont a csarnok másik végébe taszította. A vámpírlány azonnal fölpattant, meglepetten igazgatta a szoknyáját.

– Hát veled meg mi a fasz lett?

Chris odaugrott Lucy-hez és a lány nyakába borult.

– Mi a…? – pislogott Lucy az újabb sokktól, és megpróbálta magáról levakarni Christ.

– Visszacsinálta! Gee visszacsinált mindent! Halott voltál. Úgy igazából. És most… Most minden újra így! – lelkendezett Chris, és nagyon össze kellett szedni magát ahhoz, hogy nem csavarodjon be a ténytől, hogy alig egy órája látta utoljára Lucy-t, mindemellett viszont már évtizedek óta gyászolta a lányt, mert Raven megölte.

– Hol van Adam? – ráncolta piercingekkel tűzdelt szemöldökét Lucy.

– Kit érdekel? Itt vagy Te! És Gee!

Raven is melléjük sétált és úgy volt vele, hogy ez még nem a megfelelő pillanat arra, hogy Chrissel nevekről vitatkozzon.

– Oké. Gerard baba vámpír lett. Azt vágom. Deee… Neked mi a fasz bajod van? – vihogott Lucy.

– Elmondhatom neki? Gee, ugye elmondhatom? – Chris szinte ugrándozott, mint egy kisfiú.

Raven megadóan bólintott. Chrisnek szüksége lesz Lucyre.

– Szóval! Adam kicsinálta Gee-t. Mármint úgy… Lelkileg, meg minden. Éééés Gee öngyilkos akart lenni, illetve az is lett, de mi átváltoztattuk!

– Mi? Mármint Adammel? – kérdezte Lucy.

– Neeem! Te meg én! Meg Andor. Tényleg! Akkor Andor is jól van? Meg… Miranda és Tom? – fordult Chris Ravenhez.

Raven megrázta a fejét, hogy fogalma sincs. Eddig ebbe még nem gondolt bele a dologba.

– Mindegy – legyintett Chris. – A lényeg, hogy Adam elpusztította a világot, az egészet, és most Gee visszacsinálta, és én azért tudok mindent, mert Raven tudja, és… És… Én is. Nagyon durva érzés! Minta valami szuper-agyam lett volna hirtelen!
Ravennek azonnal feltűnt, hogy Chris most először szólította Ravennek. De továbbra sem akart nevekből vitát nyitni. 

Lucy szó szerint tátott szájjal bámult.

– Wow. Ez valami bizarr szerepjáték? Mert akkor mondjuk benne vagyok. De hol van Adam?

– Nincs Adam! Nem tud itt lenni, mert ez a világ… Ez most… Jó ég, belefájdul a fejem! – vigyorgott Chris és Raven nyakába csimpaszkodott.

Raven tökéletesen tudta, mi a legnagyobb probléma Caligó 2.0-val. Adam sokaknak fog hiányozni. Ha tényleg akarja ezt a világot, akkor minél előbb ki kell törölnie Adam emlékét, meg kell győzni mindenkit, hogy Adam nem lényeges. Priscilla. Őt biztos nem rángathatta ide. Vagy ha ide is rángatta, akkor semmiképpen sem akarja itt tartani. Pris pedig nem akar maradni. Adam anyja pedig… Van? Nincs?

– Lucy, kérlek, hagyj magunkra egy kicsit – mondta Raven.

– Most hülyéskedsz ugye? – sápítozott a lány.

– Mész önszántadból, vagy…

– Gee, ne! – Chris elsápadt.

– Nem akarom megölni – nyugtatta meg Raven.

– Lucy, jobb, ha mész – bólogatott Chris.

– Te teljesen megbuggyantatok?

Raven kilökte Lucy-t a kastélyból, hogy a lány egy forgalmas utca kellős közepén tért magához.

Raven gondterhelten dobta le magát a kanapéra, aztán belekezdett a nagy monológba.

– Chris, ez nem a valóság. Mármint az, de itt mindent én irányítok. Ha akarom az a fal sárga lesz. Az a csillár pedig egy polip.

Egy megtermett polip pottyant a kőpadlóra.

– Azta’! – pislogott Chris és nem győzött betelni a látvánnyal.

A polip pedig eltűnt.

– Ez a világ csak lenyomata Caligónak. Bennem. Nem is tudom, az emberek nekem csak statiszták. Vannak, élnek, lélegeznek, ha leszólítanánk egyet az utcán mit sem sejtene, meglenne a saját kis élete, mert ez a dolgok rendje.

Chris csak csillogó szemmel bólogatott.

– Nem fogok itt maradni. Nem lennék rá képes. De arra sem voltam képes, hogy… Ne létezz. Az elejétől fogva velem voltál, jobban, mint bárki, és… Ez az otthonod. Én csak gondoltam, hogy… Tudom, hogy az egész hülyeség, de… Csak arra gondoltam, hogy miért is ne? Miért ne tehetném meg? Ha úgy érzem, hogy ez az, amire igazán szükségem van? Hogy e nélkül céltalannak érzek mindent, és… Liának ott van Adam. Adamnek ott van Priscilla. Én meg… Csak belefáradtam a magányba. De ígérem, ígérem Chris, ha valaha azt akarod, hogy vége legyen, akkor vége lesz. Ahogy szeretnéd. Csak egy szavadba kerül! Csak annyit kell mondanod, hogy ebből nem kérsz többet. És befejezem.

– Oké – mosolygott Chris.

Raven átölelte.

Az első „karaktere”. Na nem igazán az övé, de… Mit számít az? Mégis ki birtokolhatna bárkit is? – Erre persze volt válasza, de a legelső, amit megfogadott, hogy amint kicsit megszilárdulnak a dolgok, Chrisnek minden megad ahhoz, hogy azt csináljon ő is, amit csak akar.

Raven nagyon-nagyon rég óta most újra igazán boldognak érezte magát, Itt minden rendben van. Itt senki sem tehet tönkre semmit. Mert ez csak az övé. Tesz róla, hogy csak az övé legyen.

Megsimította Chris tincseit. Micsoda bizarr paradoxon, Chris visszahozta őt a halálból, és most ő hozta vissza Christ.

– Gyere – fogta meg a fiú kezét és a bejárati ajtó felé vezette.

Tudta, hogy ezt is meg kell tennie, minél gyorsabban.

Elsétáltak, egészen messze a kastélytól.

Another moment breaks, the shadow side of me
It's like holding on until I fall apart
They say to live with this song I have to sing
It's the cross that hangs deep below my heart

And when I get the feeling, I let the damn walls break
Let the damn walls break

Down!
Nothing's gonna drown me, nothing's gonna drown me

És a kastély összeömlött, óriási porfelhő, de romok nem maradtak, csak a gyér fű. Három másodperc, ennyi volt az egész.

Még Raven is beleremegett, és érezte, hogy ha nem vigyáz, a világ is összeomlik. De tartotta magát. Elképesztően nehéz ám egy éppen átalakuló világot egyben tartani, amikor te magad is a kellős közepén vagy.

– Huhh – pislogott Chris.

– Ezzel megvolnánk – bólintott Raven keserűen. A torkán kúszott fel a gyűlölet önmaga iránt, amiért valamiféle lelkiismeret furdalást érzett amiatt, hogy kihasználta az előnyös helyzetét Adammel szemben. Megtehette volna, hogy teljesen tiszta lapot nyit, és elviszi Christ. De tudta, mit érez Chris ez iránt a hely iránt. Tudta, mert ő is ezt érezte.

Otthon.

Ennyi az egész.

– Nos? Milyen házat szeretnél? – kérdezte Raven a kopár hegy tetején állva, most már mosolyogva.

– Legyen egy óriási tó! Meg körülötte erdő. De ne legyen hegyen. Egy kis erdő közepén. De ne olyan sűrű, ijesztő erdő legyen. Ki lehessen sétálni az óceánig, sőt, a teraszról érezni lehessen a sós levegőt.

– Ilyesmi? – mosolygott Raven és máris egy halványsárga falú, narancssárga cserepes kúria előtt álltak.

– Azta’! A fejembe látsz? A fejembe látsz. Akkor látod a hálószobát is! Gee, mondd, hogy ez után nem fog valami nagyon rossz történni!

Raven mosolygott, mert tudta, hogy Chris máris mindent meg szeretne mutatni Lucynek. Lucy bármennyire is elviselhetetlen, de boldoggá teszi Chris. És így a legjobb az egész. Így Chris nem lesz akkor sem egyedül, amikor ő éppen máshol jár, világokat ment meg. Ellesznek Lucyval. Az más kérdés, hogy hogyan lesznek el Lucyval, de arra még majd kitalál valamit. Lucy sem velejéig romlott ebben biztos volt.

De másban is biztosra kell mennie.

Lehunyta a szemét.

Helyes, Pris nem volt sehol.

De ott volt az, ami hajdanán Josephine, aki Adam anyjaként létezett. Már nem lehetett volna fizikai lénynek nevezni, csak egy kavargó, szőke árny, amit fekete szurokban örvénylett. Ki kellett innen hajítania, de minél előbb. Már nem ez volt a világ éltetője. Csak kitépi, mint egy halott szívet, hogy az új békésen doboghasson. De hova… Hova rakja? A szurokba tekeredett szőke hajzuhatag ott lüktetett az orra előtt lebegve. Raven nem tudta megsemmisíteni. Nem hajíthatta ki se Liának, se Adamnek, hogy kezdjenek vele, amit csak akarnak, habár mindkettő lehazudta volna érte a csillagokat is az égről.

Összezsugorította hát a gömböt egészen kicsire, de eltüntetni nem tudta. Fogta a lüktető, apró labdacsot és a homlokába nyomta. Jobb isten lesz, mint Josephine, vagy Adam saját maga.

*

Nem csak Chris miatt csinálta. Látni akarta az öccsét is. A szüleit. A barátait. Azt azonban tudta, hogy képtelen lenne elviselni, hogy a szerettei éppen őt hiányolják, aggódjanak érte, és majd magyarázkodnia kelljen, hogy éppen merre jár, melyik világot akarja megmenteni. Erre igazából nem volt szüksége. Csak tudni akarta, hogy jól vannak. Hogy léteznek. Ahhoz viszont, hogy ők olyanok legyenek, amilyenek, szükség volt egy bátyra. Egy fiúra. Egy barátra. Így hát megcsinálta nekik. Önmagát, aki mégsem ő volt, hiszen mit sem sejtett az egészről, csak békésen játszott a bandájában, éppen kilábalva a drog és alkoholfüggőségéből. A vámpír sosem piszkálta meg az életüket. Raven kicsit irigyelte ezt a fickót, de már tudta, hogy sosem lenne képes a helyében lenni.

Ha bármit megtehetsz, annak az az előnye, hogy bármit megtehetsz.

Persze tudta, hogy nem százszázalékosan kockázatmentes a dolog. Sőt! Rengeteg világba akar még járni, és rengeteg seggfejt fog kicsinálni, még többet seggfejt pedig felmérgesíteni azzal, hogy a többieket kicsinálta, és ez a világ most az ő védelme, és egyben legsebezhetőbb pontja. De inkább legyen meg az esélye, hogy kitépik a lelkét, minthogy lélek nélkül létezzen, és csak kaszabolja az ellenséget, soha meg nem szűnő ürességgel.