Ha jóformán minden egyes nap pötyögsz valamit, talán nem
meglepő, hogy nem emlékezhetsz minden egyes szóra, amit leírtál. Sem minden
egyes jelenetre. Így történhet, hogy egyszercsak találsz egy olyan részletet a
gépeden, amiről fogalmad sincs, hogy mikor írtad, és mentálisan vállon
veregeted magad, amiért rendszert csináltál abból, hogy minden egyes szövegedet
dátumozod.
2017. március 2.
(hat nappal azelőtt, hogy Adam pszichológushoz ment volna)
Adam 100%-osan Adam. Van, amikor kicsit kifordul magából, de
most Ő az, Akit Adamnek neveznek, izzik, gyengéden, mérgezően, egyszerűen csak
gyönyörű. Persze földi halandó amúgy sem tudná levenni róla a szemét, de most
ott van benne mindent, amitől ő az, aki. Most esélye sem lenne senkinek.
Ravennek sincs sok…
– Oké, oké, értem, Danny fiú csalódna benned – tekereg Adam,
mint egy kígyó. – De tőlem aztán nem fog megtudni semmit! Ne nézz egy tizenéves
kislánynak, kérlek! Ez azért nem az én stílusom… Cica, éljük szépen az életünk,
én embereket csábítok el, te embereket mentesz meg. De ha egyszer megesik, hogy
néha-néha pont egymásra vágyunk, akkor miért is ne? Most komolyan, ezzel kinek
ártanánk? Te mondtad, hogy képes vagyok a szeretetre, hát miért baj, ha néhány
éjszakára szeretni szeretnélek? Csak tűnjünk el valahova, akár olyan helyre,
ahol Lia sem lát, ahol nem lát senki, csak mi ketten, ééééés bármit csinálunk,
az örökre titok marad…
A háttérben még mindig a Nine Inch Nails szól.
