– … és még csak észre sem veszed, ahogy felzabál! – sóhajt
Priscilla szórakozottan. Keresztbevetett lábbal ül a kőfal tetején. Bokáig érő
fekete szoknya, combközépig érő hasítékkal, csontfehér selyemblúz. Cipői
valahol a kőfal aljánál.
– Miről beszélsz? – hebeg Adam és a lábát lógázza.
– Ugyan már! Te vagy a kedvenc desszertje! Ne mondd, hogy
nem tűnt fel. Komolyan azt hitted, sikerült kiraknod a sárga démonkát a
kastélyodból? Ennyire nem lehetsz naiv!
– Aha. És mégis mi a francot csináljak? – mordul fel Adam
durcásan.
– Hagyd abba a faszoskodást.
– Tudtam, hogy rád mindig számíthatok, Sis. – Adam összeszorított
fogokkal vigyorog.
Pár perc csönd, Adam szólal meg újra.
– Lehet, hogy Caligo meg mindent tényleg… – Valami olyasmit
akart mondani, hogy fontos volt-e a világ, de Pris félbeszakítja.
– Ó, igen? – Szemében harag robban Adam szavaitól. – Tudod,
drága egyetlen kisöcsém, veled ellentétben én TÉNYLEG szerettem Lucyt. Ne, ne
gyere itt nekem a baromságaiddal! És ne merd még egyszer előhozni, hogy jajj de
jó volt Caligo… Vagy az a kis észak-amerikai kocsma. Én túl tudtam lépni úgy,
hogy örökké megőrzöm az emlékét. Te csak ne nyafogj a mondvacsinált
szerelmeiddel! Ó, Gerard, ó életem szerelme, ó, Lorenna, ó, Gizella! És én
mindig jövök amikor utánam nyavalyogsz. Ja, hát mert egy barom vagyok, az tény – sóhajt
Pris, majd mosolyogva folytatja. – De élvezem a könnyeid, Adam, Zarell, Dilan...
Dame? Ez van.
– Ki voltam Adam előtt? Mielőtt anyánk megszült. Kik
voltunk?
– Még hogy Bill nem rágja az agyad! Még hogy Lia már nem
korlátoz! – hüledezik Pris művien, aztán felkacag.
