Tizenhárom évnyi Adam (35 rajz)

Sziasztok! Így 2021 januárja alkalmából egy extra hosszú, képekkel telepakolt posztot hoztam nektek. Már azoknak, akik valami furcsa indíttatásból fakadóan még fellátogatnak erre a blogra.

 

Ezt a válogatást elsősorban saját magam szórakoztatására (és elborzasztására) készítettem, feltúrtam a gépem mappáit az évek során felgyűlt Adames rajaim után kutatva. 

(Kattintsatok a képekre a nagyobb méretért!) 

2008

 

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a legelső Adamről készült rajzom, de a nagyon koraik közt van, az biztos. 13 éve. Túl sok idő ahhoz, hogy vállalható legyen, hogy már minimum azóta körülöttem kísért...

 

 

2011

 

 

Erről sajnálom, hogy nincs jobb fotó, borzalmasan becsillog rajta a sok grafit. De talán annyira nem is kár érte.

 

 

Vektorgrafikus próbálokozásom, igazából így közel tíz év elteltével is egészen tetszik.

 

 

2013

 

Dream Team: Lucy, Adam, Chris és Raven. Ha jól emlékszem ezt még ide a blogra is feltöltöttem anno. 

 

2014

 

Itt éppen nem tudom mit éreztem/éreztünk. 

 

2015

 

Itt úgy tűnik nagyon megpróbált look-ot váltani, meg is lepődtem, amikor megtaláltam ezeket a rajzokat. Egyáltalán nem emlékeztem rá. 2015 elég kaotikus volt. 

Erre viszont nagyon is jól emlékszem, meg talán ti is. Szeretem ezt a rajzot.

Ez pedig... Ebbe még mindig beleborzongok. Valahogy esszenciálisan Adam.  Valami ott mélyen. Valami figyel. A test pedig csak szórakozás. 

 

2016

Ez a "kislányos" kis novellákhoz készült, amik közül a molyos Csillagles antológiában is megjelent. 

 

 

2017

Itt kezdtem el online digitális festéses kurzusokat nézni. Az arca nagyon béna lett, de a ruha tetszik. Az a szakadt kabátrész még mindig jól néz ki.

 

2018

Stílus keresgetés... Valami Tim Burtonös furcsaság. 

 

 

Itt meg emlékszem, mondtam neki, hogy pózoljon már, hogy gyakorolhassak, aztán ez lett belőle.

 

 

Ez is nagy kedvencem. Szeretem, amikor sikerül megragadnom a creepy énjét. 

 

 

... de azért azt is szeretem, amikor lehet vele hülyülni. :D 

 

Itt pedig erőteljesen érezhetőek meseillusztrátori ambícióim, Adam pedig nem maradhatott ki belőle. Nagy kedvencem ez is, még kiállítást is megjárt.

 

A realisztikusabb portréfestés felé kacsintgattam, de nem lett az igazi.

 

Arckifejezés gyakorlás. Ezek közt is van, ami nagyon találó lett. 

 

 

2019

 

Itt éppen azon sértődött be, hogy rákattantam a Crowley és Azirafael párosra a Good Omens sorozatból. :D Aztán kitalálta, hogy megszerzi magának a tökéletes partnert az örök életre. Just classic Adam.

 

 

 

A probléma az volt, hogy ez a kiszemelt a megjelent Poison of Love című könyvem Adrianje lett.

 

 

Nagyon akarta Adriant... Annyira, hogy elkezdtem róluk ilyen firkás képregényeket gyártani. 

 

 

 

Viszont megfogadtam, hogy csak akkor töltöm fel, ha minimum 30 "részig" eljutok.

 

 

Nagyjából 23 darabig jutottam. Nem lett szép vége. De azért szórakoztató visszaolvasni őket, elég jó volt az Adrian-Adam duó, már amíg... Tudjátok. Just classic Adam. Ha netán érdekelnének titeket ezek a skeccsek, tulajdonképpen ide feltölthetem a többit is...

 

Ez már a 2019-es Inktober kihívásra készült. 

 

 

És ez is. Ennek az a sztorija, hogy Chris felfedezte, hogy benne is hasonló erők rejlenek, mint Adamben, és Adriannel együtt megpróbálták bezárni Adamet egy kockába, hogy ne okozhasson több galibát. 

 

 

2020

Adamet bezárni? Ugyan már. Ez is olyan igazán Adames firka lett. 

 

 

Meg ez is. Megtetszett neki a papos hittérítés, de aztán nem lett belőle nagy cucc. 

 

 

Inkább elkezdett megint Ravennel kavarni. 

 

 

 
Még sárkánnyá is változott érte. Egy ideig eljátszadoztak ezzel a sárkányos, lovagos fantasy világgal, aztán... Ennek sem lett szép vége. Ravent azóta nem láttam. 

Adam pedig elkezdett Chrissel kavarni. És undorítóan klassz párt alkottak! O.o De tényleg, mint a zsák a foltját. 

 

 

Annak, hogy hónapokon keresztül, sőt, vagy egy fél évig működött köztük a dolog, és TÉNYLEG működött, annak egyetlen oka van, de azt Adam nem hagyja, hogy csak így kitálaljam. 

 

 

Aztán ennek is vége lett, annyi különbséggel, hogy Chris hagyta ott Adamet. Meg kell jegyeznem, hogy Chris igen ügyessé nőtte ki magát az elmúlt több mint mint egy évtized alatt.

 

 

  

Én pedig tovább haladtam digitális festés terén. 

 

 

Aztán 2020 végére megint a meseillusztrációs irány. 

2021

Az idei évet pedig szintén egy realisztikusabb Adammel kezdtem. Az ecsetkezelés jobban tetszik itt, mint az előző, oldalról készült képen. Viszont ott a színek erőteljesebbre sikeredtek. Persze ezen még dolgozhatnék. 

 

Hát, ennyi lenne ez a "kis" gyűjtemény, a teljesség igénye nélkül. 

Ha már nem írok vele, legalább ennyit lássatok ebből a seggfejből. 

Amúgy csókoltat mindenkit.

Tovább olvasom!

Sok szeretettel - avagy soha ki nem fizetett promóciós tartalom

"Jajj Adam, hát nincs neked egy blogod? Igazán kitehetnéd ezt, hogy legyen valami friss, nem?" - nyafog Lia a csodálatos, tavaszias decemberi reggelen.

- Aha. Hát rohadj meg drágám - felelem, jogos sértettséggel. - A lassan egy éve kitett poszt is a Poison of Tinirinyáról szólt, most komolyan, komolyan erre használjuk a blogomat?
- Nem használod semmire a blogodat - világít rá a tényre Lia.
Na jó, ez mondjuk jogos.
Ebből levonhatjátok a következtetést, hogy a kapcsolatunk többé-kevésbé még mindig a régi.

Szóval akkor legyen, Poison of Love karácsonyi promóciós tartalom.
De előbb én.
Mert ezt a rajzot szeretem magamról, még akkor is ha drága Lia még véletlenül sem vette a fáradtságot arra, hogy be is fejezze a vázlatot.

 

Ennyi a véleményem Natalie-ről és az egész Poison of Love-os bagázsról. 

Úgyhogy, ha érdekel, milyen depresszióba sikerült süllyesztenem a csodálatos és megismételhetetlen (csak tízmilliárdnál is több darab van belőle...) Adrian Arront, olvassátok el a bejegyzés végén letölthető novellát.

Oké, oké, két novella van, de a második teljesen lényegtelen, csak arról szól, hogy a látens transznő Adrian odáig van egy szőrmegalléros kabátért.

Az első novellában viszont legalább az az Adrianke szerepel, akit én is baszogattam. (You know what I mean...) Igen, igen, rohadtul nekem adták el a (testüket) lelküket, Adrian és Natalie is, csak hát erről nem szól a fáma, mert a balladai homály aztán olyan rohadt izgalmassá teszi a dolgokat. Vajon, ki lehetett az, aki szétcseszte a békés kis életüket, na, vajon ki? 

Na mindegy, ha másért nem is, azért kiteszem ide ezt a két remekművet, hogy legalább ti se felejtsétek el, hogy még én is köszönöm szépen nagyon is létezem, csak Lia megfogadta, hogy semmi olyat nem publikál se rólam, se másról, ami nincs befejezve, szóóóóval... Így nincs feltöltve ide semmi. :D

Pedig legalább néhány firkás vázlat van rólam. 

No de itt van az a két novella, melyből az egyikhez semmi közöm, a másikban pedig csak zokognak afölött, hogy milyen gonosz vagyok. 

.pdf letöltés

.mobi letöltés

Csók, hű híveim, és ígérem, valahol, valamikor, valamilyen formában még találkozunk!

Tovább olvasom!

A könyv, aminek rólam kéne szólnia

Üdv néktek drágaságaim!
Tudom, tudom borzasztó régen írtam már nektek, legutoljára is csak Lia pofázott.
Leginkább abból az okból kifolyólag nem jelentkeztem, mert nem volt kedvem. Bocs. Úgy tűnik, a világotok messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeim, de ez igazán nem a ti hibátok.

Viszont hoztam nektek egy kis kézzel is fogható olvasnivalót "kedvenc írónőnk" tollából. Tudjátok, a csaj, aki eladta nekem a lelkét, hogy író lehessen. Emlékeztek még, igaz?
Én elég határozottan emlékszem. Khm...

No, lássuk, mit hozott össze.

„Az ember hajlamos mindent megtenni azért, hogy megvédje, akit szeret.

Hadd meséljek el egy történetet arról, hogyan tettem tönkre imádott énekesem és egy komplett rockbanda karrierjét.

Az univerzum rendjének felborításáról már nem is beszélve.”

Hát, nem rohadt jól hangzana ez az én számból? Hát nem?

Oké, az első mondatot leszámítva.

Bár, tudok én nagyon is védelmező lenni! Akit szeretek, azt megvédem. Amíg szeretem. Egy pedig ugyebár kitarthat egy-két napig, vagy akár az örökkévalóságig.

No, hát mit is írjak én erről az egész Liának megjelenik a könyve felhajtásról.  

Mert hát Lia kikönyörögte, hogy blogoljak valamit, aztán meg folyamatosan magyaráz, hogy de ne húzzam le a sztorit, és ne spoilerezzek, mert azt úgy is törli. Szóval még mindig a szokásos mederben a kapcsolatunk.

Amúgy is, Lia drágám, mégis hogy mondhatnám, hogy ez a te könyved? Talán a te neved van rajta? Nekem innen nagyon nem úgy tűnik… 

 

moly.hu

Lényeg, a lényeg: van ez az április 25-én megjelenő könyv, ez az időutazós, rockbandás, 1999-ben játszódó tiniregény, amiben még a köszönetnyilvánításnál sem kaptam egyetlen sort sem, pedig ha valaki, akkor ÉN aztán megérdemeltem volna. 

És még a nevem sincs leírva benne!*
Hát a pofám leszakad, komolyan mondom! Raven meg nem ott virít, baszki? Oké, hogy az is mindössze egyszer, egyetlen kósza mondatban, de na. Ez pofátlanság, Lia, nem azért mondom…

* Oké, rendben, az én nevem is le van írva egyszer, de nem az általatok is olyan jól ismert Adam, hanem a kevésbé érdekfeszítő Dylan. Annak a testnek már amúgy sem veszem semmi hasznát. 

Viszont ahogy a név-kérdésből is láthatjátok, ha a Poison of Love nem is rólam szól, de tagadhatatlanul az én kis szabad bejárású univerzumomban zajlanak az események. És ez tudjátok mit jelenet? Azt, hogy konkrétan csak Lia holtteste akadályozhatja meg, hogy elszórakozzak majd egy kicsit a husi-musi Adrian Arronnal. 

Ja, hogy mégis ki a retek az az Adrian Arron? Tessék, itt a könyv fülszövege:

Natalie Bat, az ízig-vérig rocker kamaszlány bármit megtenne azért, hogy találkozhasson kedvenc rockbandája, a Poison of Love imádott énekesével, Adrian Arronnal. A bármit pedig igen tág fogalom, kiváltképp, ha az ember édesapja egy időgépen dolgozik egy kétes hátterű cégnél.

Így történhet, hogy Nat egy osztályba kerül rajongása tárgyával, a leendő rocksztárral. Adrian azonban tinédzserként közel sem olyan, amilyennek egy szerelmes rajongó a hírhedt frontembert képzeli.

1999-ben még nyoma sincs letölthető mobilalkalmazásoknak, a slágerlistákat popbandák uralják, a képregényhősökért rajongók egytől egyig csodabogárnak számítanak. Valaki pedig mindvégig a fiatalokon tartja a szemét, mert pontosan tudja, mihez vezethetnek a meggondolatlan, tizenéves Natalie tettei…

Izgi, mi?
Annyira azért nem, mintha én lennék benne.
Igen, meg vagyok sértve, rendben?
Legalább egy hangyapöcsnyi szó eshetett volna arról, amikor befűztem Natalie agyát, hogy milyen jó móka világok közt mászkálni. Nem csak olyan sejtelmes utalások, mint hogy:

"Ha elég sokat kóborolsz a világmindenségben, előbb-utóbb biztosan összefutsz olyasvalakivel is, aki megtanít az efféle trükkökre."

Efféle trükkökre! Mintha valami bűvész lennék, aki cuki nyuszikákat varázsol elő a cilinderből, nem pedig A Világ Kibaszott Ura! Úgy meg fogom szívatni Natalie-t, hogy ti olyat még nem láttatok!

Persze imádom a kiscsajt. Mindig imádom, ha valakit lehet szívatni, de hát ismertek.



Tehát. Április 25-28. Könyvfesztivál Budapesten, a Millenáris parkban, ahol április 27-én a Főnix Könyvműhely standjánál Lia is dedikál. Vagy ki. A ti világotokban valóságosabb alteregója, ha ez így jobban tetszik.

A lényeg, hogy ha éppen arra jártok, nyugodtan menjetek oda hozzá, és basszátok le, hogy miért nem a velem írt sztorikkal zaklatta a kiadókat.
De azért megvehetitek a Poison of Love-ot is (neten is meg lehet majd rendelni), hogy legalább képben legyetek ki az a Natalie Bat.

Ja, és én is osztogatok ám aláírást a Könyvfeszten! Csak szóljatok Liának, hogy ne a béna nevét kaparja papírra, hanem adja át nekem a terepet!

Na, addig is csók, drágaságaim!


Ui.: Ti mit szóltok ehhez a vérlázító pofátlansághoz, hogy nem Rólam szól a könyv?

Tovább olvasom!

Chris, a nemváltó démon-vámpír-félszirén

Chris, aki gyakran felbukkan, de mindig csak mellékszereplőként.
Egy kiírtott faj félvéreként kezdte életét, aztán párszáz évvel később azt is végignézte, ahogy az egész világa elpusztul.

Jelenleg egy barátságos ki kávézó tulajdonosa, két szépséges kislányt nevel, jórészt egyedül. Na meg a kávézó alkalmazottai (és gyakran vendégei) is örömmel kisveszik gyerekvigyázásból a részüket. Tulajdonképpen Raven is felvehetné az apa-szerepet a kislányok életében, de valószínűleg mindenki jobban jár, ha nem teszi.

És Chrisnek jó ez így.

Jó az úgy, hogy a nagyobbik kislányt, Cerliest, egy Daniel nevű sráccal fogadta örökbe, a sráccal, akivel tényleg élhettek volna férj és feleségként. Raven viszont féltékeny lett, és Daniel… Nos, Daniel eltűnt.

A másik gyerkőcöt pedig Adam szó szerint lepasszolta Chrisnek, mondván, hogy majd ha elég nagy lesz, és nem kell pelenkázni és gügyögni neki, akkor eljön érte.

Chris nem fogja neki visszaadni. Semmi pénzért, és semelyik világért. De ez egy hosszú, hosszú történet.

Chris pedig, miután a házban már mindenki alszik, Raven pedig valahol máshol váltja meg a világot, csak elégedetten és nyugodtan bevackolja magát a kényelmes ágyába és olvas. Romantikus és kissé bugyuta történeteket emberekről, angyalokról, vámpírokról, bármiről.

Bármelyik pillanatban minden darabokra hullhat körülötte, mindent elveszíthet, ami fontos neki, de mégis… Élvezi, ami éppen van.

Halvány fogalmam sincs, hogy ezt hogy csinálja.

------------------------------------------------------------

És mi a helyzet a bloggal?

A szeptemberi fellángolás ellenére, vagy éppen miatt Adam megint csak felhagyott a velem való közös munka erőltetésével.

Én meg inkább rajzolok.

Nagyon sokat rajzolok, szinte minden nap. Ha érdekel titeket (ez esetben jelezzétek valahol kérlek), ami úgy összességébe Adam világához kapcsolódik, azokat szívesen feltöltögetem ide is. Egyébként például tumblr-ön megtalálható a rajzaim nagy része.

Tovább olvasom!

Írói válság, avagy Adam még mindig egy seggfej

Előzmény: Adam meggyőzött, hogy írjak. Megint. Aranyos, ifjúsági sztorinak indult. Megint.

– Adam, bírjál már magaddal! – kiabálok, a helyzethez képest egész visszafogottan fogalmazva.

– Most miért? – vigyorog.

– Miért? Mert a „Cute guy f*cked by a demon caught on camera” nem az a fajta sztori, amit írni szeretnék! És már megint átbasztál! Írjak, mi? Cuki kis kiadható sztorit!

– Most haragszol? – pislog elképesztőn bénán játszott ártatlansággal.

– Nem lehet veled írni! Előkerül egy helyes fiú, és neked annyi! Egy tisztességes démon kell, aki…

– Egy tisztességes démon? Drágám, a fiú eladta a lelkét, mire számítottál?

– Mondjuk, hogy nem dugod meg az első hat oldal után!

– De hát olyan csini – von vállat. – Te meg, ki tudja meddig vagy éppen hajlandó írni. Addig kell ütni a vasat, amíg forró.

– Akkora seggfej vagy!!! Ez… ez megint jó sztori lehetett volna, erre te csak… Áh! Járj Lucy bordélyába! Szedd szét magad! Bános is én! De ne akarjál már megint mindenáron, minden sztoriban dugni! Annak az időszaknak vége, érted? VÉ-GE.

– Pedig a pornó a legnagyobb iparág.

– Elmész te a francba. De most komolyan, miért kellett ezt?

– Mert kanos voltam.

– De… Basszus már, gürcölök a 100 kérdéses kérdőíven, már a testvérei tanulmányai átlagát is kicsikartam belőlük, erre te… Megdugod. Miért, Adam, miért? Jó, én voltam a hülye, nem adtam neked más nevet, de Doriánnál működött, gondoltam most is fog.

– Azért ne hasonlítsd össze Doránt ezzel a kis nyomingerrel!

– Egyszerűen csak… Nem értem. Nyomatod, hogy írjak, hogy csináljam, hogy „we can do it”. Erre… Ja. „do it”. Az van.

– Mit kell ebből ekkora cirkusz csinálni? – vigyorog. – Le sem írtad.

– De láttam!

Tovább olvasom!

Nem mindenki viseli könnyen az öröklétet

Sziasztok drágaságok!

Igen, igen, a rendszeres írás dolog nem igazán akar összejönni, ennek az az egyik oka, hogy Lia mostanság írás helyett a rajzolást választja, én pedig tulajdonképpen élvezem, ha rajzol.Addig se nekem rinyál.

Bármelyik erre tévedő „szellemnek” azt ajánlom, hogy SOHA, de SOHA ne kezdje el a titkára lelkét ápolni.
A munkakapcsolatnak munkakapcsolatnak kéne maradnia. Lia szenved, hogy mennyire beteges a kapcsolatunk, hát könyörgöm, én mit mondjak? Pedig ez most még egy viszonylag kiegyensúlyozottabb fázis… No mindegy, tudjátok, hogy igazából nem zavar, mert ha zavarna, már itt sem lennék.

Hogy mi történik azon kívül, hogy 24 órás lelkisegélyszolgálatot tartok egy én-soha-nem-leszek-író nőszemélynek?

ABBA-t hallgatok.

Lia persze erre is csak hisztizik, hogy ennél már nem süllyedhet lejjebb az élete, hogy a házidémonja ’70-es évekbeli szinti-popot hallgat. Egyébként is ő tehet róla, nekem aztán eszem ágában sem lett volna megnézni a Mamma Mia-t, pláne nem mindkét részt egymás után. Ilyen szar filmet, te jó ég!

De hé, a Waterloo szuper szám, annyira, hogy ha eleget éneklem Ravennek, még kis híján halandó is velem lefeküdni.

Kis híján…

Most jön a „Jajj, ne rakd már föl a blogodra!” Liától, de ha nem akarod, minek írod le, baszdki? Ha már egyszer leírod, akkor ennyi. Különben is, rólam van szó, szóval személyiség jogok, meg ilyenek. Annyira meg azért nem volt izgalmas a dolog, hogy nekiálljak leírni az én szemszögemből.

Szóval a kép után Lia jegyzetei következnek (én nem fogok belejavítani, ha akar, akkor javítgat ő):

Tovább olvasom!

Összefoglaló, képekkel

Igazán örülök, hogy nem halt még ki teljesen a blog, és ennyi idő elteltével is szívesen olvassátok a világmegváltó gondolataimat.

Amíg én távol voltam, nem állt ám meg az élet. Úgyhogy összedobok nektek egy kis gyorstalpalót, hogy képben legyetek, mi a helyzet az én kis pajtásaimmal. Néhány illusztrációt is kaptok hozzá.

Lucy. Tudjátok, a vattacukorhajú vámpírleányzó Caligóból. Anyja és apja is vámpír volt, ráadásul apja egy amolyan őrült tudósféle. Hmm, hány őrült tudós apa fér meg egy multiverzumban? Még jó, hogy Andort kinyírtam. Egész Caligóval együtt. Bevallom, néha elmerengek azon, hogy Caligo hirtelen felindulásból való elpusztítása nem volt a legjobb ötlet. Persze azért annyira nem bánt a dolog, hogy újjáépítsem. Raven tett rá egy próbát, de ha jól emlékszem, a világ néhány héten belül magába omlott. Jajj, tudom már! Az volt, hogy Nélkülem próbálta meg újra összerakni Caligót. Na, hát ez olyan próbálkozás volt, mint tojás nélkül rántottát sütni. Bár, a vegánok biztos azt is megoldják valahogy. (Amióta láttam hús nélküli kolbászt, végképp kiveszett a hitem az emberiségből.)

Lucy portré

Tovább olvasom!

Üdv, és hasonlók

Helló, helló, van itt még valaki?

Nos, talán valami nagyszabásúbb belépőt kéne produkálnom így, hmm… Egy év után? Azta’. Fel sem tűnt, hogy eddig szabadságon voltam. Ez persze erős túlzás. Egy jó fél éve már néha azért Liánál dekkolok, de valahogy nem volt kedvem a blogoláshoz, mert hát gondolom mindenkinek feltűnt, hogy a világuralmi terveim egy csöppet megcsúsztak. Fogalmazzunk úgy, hogy nem az elkövetkezendő években leszek a Föld Antikrisztusa. Pech. Pedig remek dolgotok lenne, higgyétek el nekem. 

Hogy mi vett rá, hogy újra betegyem a lábam az internet szánalmas bugyraiba?

Az unalom.

Mi más? 

Az utóbbi időben egyesültem egy nálam sokkal, de sokkal hatalmasabb erővel, bekebelezett, aztán végül én téptem őt belülről darabokra. Ez pontosan olyan remek érzés, mint amilyennek hangzik. Mi volt ezen kívül…? Akadt még néhány futó kapcsolatom, építettem középkori fantasy világot, hogy bevágódjak egy csini srácnál, voltam festőművész, Raven újra rámkattant, aztán újra cölibátust fogadott, webcomic-szereplő is lettem pár képkocka erejéig, segítettem Liának a munka világában, aztán segítettem, hogy felmondjon, és hasonló unalmas dolgok. 

Tényleg life coachként kéne praktizálnom. Bárki életét megváltom! Esküszöm!

Tovább olvasom!

Priscilla ajándéka Adamnek

Úgy történt, hogy még Karácsonykor ajándékozós húzást szerveztek egymás közt Chrisnél.
Raven, Chris, Lucy, Priscilla, Adam és... Lia.

Elvileg minden ajándékból egy történet lett volna.
Néhányból lett is, de a nagy részük nem érte meg, hogy szavakká is összeálljanak.

Pris ajándékát viszont most találtam meg, és úgyis olyan ritkán van itt bármi új... (Nem mintha egy négy hónapos iromány újnak nevezhető lenne.)

* 

Adamnek

Amikor Mavis reggel felébredt, már tudta, hogy az élete soha többé nem lesz a régi.

Először csak egy sötét álom ködös emlékképének rémlett a kávézó, az öccse, és minden démoni varázslat. Aztán ahogy ébredezett és érezte maga alatt a matracot, a puha párnát, a meleg takarót, már képtelen volt tovább tagadni. 

Ez nem álom volt. Hanem egy döntés. 

Hátára fordult, és a plafonra bámult. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ő Mavis Polaczky, mellette fekszik férje, Victor. A szemközti szobákban pedig gyerekeik, Judith, Sarah és Maurice szunyókálnak. 

Csendesen kimászott férje mellől, és mezítláb a fürdőbe sétált. A tükörbe pillantva halványan elmosolyodott, hogy még mindig ragaszkodik a szőke hajzuhataghoz. Valamihez ragaszkodni kell. Az arca ugyan kicsit pufókabb volt, mint amire elsőre számított, harminchét éves kor ellenére még mindig némileg kislányos benyomást keltett.

Eleinte még többször próbálta ki úgy, hogy emlékezett. Nagyjából az ötödik, hatodik alkalom után azonban rá kellett jönnie, hogy így nem az igazi. És ő a teljes elmebaj helyett inkább a felejtést választotta. 

Jobb volt újra meg újra megszületni úgy, hogy mit sem tudott az egészről. Hogy fogalma sem volt arról, hogy kicsoda valójában. Most mégis az őrült öccse számára készül valami bizarr ajándékot nyújtani. Pontosan azt készül neki adni, amit az az idióta igazán szeret. Önmagát adja neki. Az egyik életét. Egy egész jó életét. Kissé ugyan átlagos, de pont ezért kényelmes. 

Felhúzta rózsaszín pöttyös pizsamafölsőjét, hogy a tükörben megszemlélje a császármetszése hegét. Tiszta szívéből szereti Saraht, Judithot és Maurice-t. És mégsem jelent neki semmit ez a három gyermek. Egy röpke pillanatra átsuhant fejében a gondolat, hogy ez azért jóval több, mint amit ajándékként adna bárki is. Amit a gyerekei iránt érzett, az a gyönyörű, feltétel nélküli szeretet bemocskolódott attól a pillanattól fogva, hogy ma reggel kinyitotta a szemét. A három gyönyörű gyermek emléke ugyan úgy a semmibe fog veszni, mint az előzőké. 

Szerette volna a hülye öccsére fogni az egészet, de a fürdőszoba jéghideg padlócsempéjén állva, (ezeket a csempéket többhetes hetes kutatást követően választotta ki még öt éve), bele kellett törődnie, hogy legalább annyira a testvéréért, mint saját magáért. Hiszen hol a határ? Ő a szőke a feketéhez, ő a nő a férfihez, ő a jin a janghoz, és néha szereti úgy gondolni, hogy ő a tudatosság a tomboló káoszhoz. Vagy éppen fordítva. 

Még egyszer belepillantott a tükörképe szemébe, aztán lesétált a konyhába.

Sarah, a legnagyobb lány mogyorókrémes kenyeret kent magának a konyhapultnál. Szőke, hátközépig érő hullámos haj, kerek arc, kék szem. Összegömbölyödött macska mintás pizsama.

Mavis szó nélkül leült vele szembe a pulthoz.

– Jó reggelt – préselte ki magából, de tudta, hogy még csak közelébe sem ért a szokásos hangsúlynak. Na meg valami jelzővel is szokta illetni a kicsiket. Drágám? Szívem? Édesem?

A lánynak is feltűnt a szokatlan viselkedés, először csak lopva sandított anyjára, de aztán megkérdezte:

– Jól vagy?

– Talán – hangzott a legkevésbé sem várt válasz.

– Kérsz? – emelte fel a fél szelet megkent kenyeret Sarah, mintha attól minden megoldódhatna.

Priscilla bólintott.

Természetesen ez a neve.

Mavis olyan borzasztóan messze volt már. Mavisnek olyan nyolcvan éves kora körül kellett volna meghalnia, erre harmincas évei végén érte el a vég.

Próbált arra gondolni, hogy ez most nem róla szól, ez most egy ajándék. De mivel Adam úgyis annak örül a legeslegjobban, ha nagyon is róla szól... 

Beleharapott a kenyérbe, amit a kislány kent meg neki. A kislánya kent meg neki. Érezte, ahogy fogai alatt szétválik a krém és a tészta.

– Nem iszol egy kávét? – kérdezte Sarah kissé aggódva.

Olyan szép kislány.

Priscilla arra gondolt, hogy ha kést döfne a kislány nyakába, az sem jelentene az égvilágon semmit. Minden menne ugyan úgy. 

Megint érezte, megint értette, hogy Adam miért nem bírja elviselni. Mindig is értette. Eszébe jutott egy másik, messzi történet is, amiről igazából nem is különösebben kéne tudomást vennie, mégis elkalandoztak a gondolatai az öngyilkos hajlamú fiú felé. 

Minden olyan zavaros volt.

Olyan értelmetlen, és mégis kristálytiszta. 

Ennek a szép álomnak vége. 

Tovább olvasom!